„A kormánypárt egyszerűen olyan helyzetet akart teremteni, amelyben akkor is ő a főváros ura, ha valaki véletlenül legyőzné Tarlóst. Az ellenzék pártjai pedig szimplán le akarták játszani végre a saját meccsüket, és amikor az embernek ilyen fontos dolga van, nem ér rá olyan bonyolult üzenetek közvetítésére, hogy hohó, drága választóim, úgy mind mellesleg tetszik tudni, hogy a három városból egyesült »fő« október 13-án huszonhárom részre fog szétesni? (...)
Rég eljött hát az ideje Budapest reformjának: az azonos érdekű és jellegű belső kerületek egyesítésének, párhuzamosan a külsők függésének lazításával, az agglomerációval való összefésülésével. Kétharmaddal egy ilyen reformot gyerekjáték lett volna végrehajtani. Hogy ehelyett a pártok káderóvodájaként és kifizetőhelyeként igen hasznos kerületek megerősítése történt, olyannyira, hogy még a Fővárosi Közgyűlés is a helyi polgármesterekből fog állni, egyszerű cinizmus.
A város jövője borítékolható: a kukák színétől a metróépítésig minden ügyben kisszerű politikai alkukkal döntenek majd, esélytelenné téve minden távlatos, felelős tervezést. Hatalmas, létében virágzó és boldog – sorolta Szemere Bertalan. Mindennél beszédesebb, hogy kampányígérgetés ide vagy oda, még csak hasonló jelzőket sem lehetett hallani a főváros jövőjét illetően emberemlékezet óta.”