Önkorlátozó hatalom?

Kollai István, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatójának írása.

*

Az utóbbi időben mind a kormányzati filozófiában, mind számos politikai elemzőnél egyre erősebb momentummá vált az a gondolat, hogy a politikai hatalom eredendő, természetéből fakadó célja az úgynevezett „mozgástér” maximális növelése, vagy az ország önállóságának, szuverenitásának és érdekeinek mind erősebb biztosítása, akár például a külfölddel szemben, akár a gazdaság szereplőivel szemben. Ezek az elsőre logikus gondolatok alapvetően megvonják a létjogosultságát az olyan felvetéseknek, amelyek morális vagy másmilyen okból a hatalom valamiféle önkorlátozását várnák.

Sőt, az „önkorlátozó hatalom” iránti igény már-már veszélyes, önsorsrontó jelenségként van néha beállítva, mintha az ilyen önkorlátozás csak más, külső, idegen vagy káros érdekek érvényesülésének adna helyet. Valamilyen szempontból ebbe a diskurzusba illeszkedik a liberális-illiberális demokráciáról való vita is.
Előrebocsátva a kérdésfelvetést: ez a cikk arról szól, hogy az önkorlátozó hatalomnak van létjogosultsága, a morális indokok mellett pedig a politikai racionalitás sem mond ennek ellent.

Kooperáció = hatalmi erőforrás tartalékolása hosszú távra

A választott hatalom célja és morális feladata az érdekképviselet, amihez teljes joggal törekszik a saját mozgásterének növelésére – hallható és olvasható sokszor ez, vagy ehhez hasonló gondolatmenet. Eléggé egyértelmű állítás ez; kérdés viszont az, hogy éppen milyen típusú érdekképviseletről beszélünk? Legalább két fajtáját biztosan érdemes egymástól megkülönböztetni: a konfliktusok felvállalására fókuszáló konfrontatív, és az együttműködésre kooperatív érdekérvényesítést – amit hívhatunk akár érdekegyesítésnek.

Nyilván egy adott szituáció körülményei döntik el, hogy mikor van lehetőség és szükség az érdekérvényesítés konfrontatív vagy kooperatív módjára. Azaz nincs gond a hatalom teljes erejével történő érvényesülésével; de az baj lehet, hogyha a „teljes erején” belül a konfrontatív vagy a kooperatív jelleg túlzottan dominánssá válik. Amilyen nyilvánvaló, hogy az együttműködésnek ára lehet – valamiben „engedni kell” – ugyanilyen egyértelmű ára lehet a konfrontációnak is: a konfrontáció a bizalom, a kiszámíthatóság, és az együttműködő szándék rovására megy.

A hatalmi erőcentrummal való gyakorlati együttműködések révén mindenesetre a „hatalom partnereiben” (gazdasági szférában, külföldön, helyi civil szférában) kialakuló támogató magatartás, pozitív jövőbeni várakozás vagy akár kölcsönös függőség később pont a politikai hatalom egyik erőforrása lehet. Úgy is lehet tehát mondani, hogy az együttműködés nem más, mint a hatalom jelenlegi erőforrásainak hosszabb távra történő tartalékolása.

A konfrontatív érdekérvényesítés ezzel ellentétes: a jelen erőforrásait maximálisan kihasználja a jelenbeli érdekérvényesítésért, közben viszont nem építve kölcsönös szövetségek és együttműködések hálózatát, azaz nem „tartalékolva” erőforrásokat a jövőre.

Érték = hosszútávú érdek

Minden hatalmi erőcentrumban benne lehet tehát a kooperatív és a konfrontatív jelleg. Igaz ez a piaci szférára is: a vállalatok világában a vállalat, mint erőközpont a profit érdekében innovációt visz véghez, terjeszkedik, akciókat talál ki a vásárlóknak, tehát különböző szinteken kooperál kutatókkal, beszállítókkal, fogyasztókkal; miközben megvan benne a konfrontatív, (ön)pusztító jelleg is: környezetet szennyez, versenytársat próbál tönkretenni, szabályozás híján megpróbálhatja a minél rosszabb minőséget minél drágábban eladni, megpróbálhatja megvezetni a fogyasztót.

Ha nem lennének törvények és szabályozások, a piac konfrontatív vonásai a végletekig „elszabadulhatnának”, ami egyes konfrontálódó vállatoknak sikert hozhatna, de a társadalom egésze számára hosszú távon káros. Sőt, a tönkrement társadalom hosszabb távon még a piaci harcból sikerrel kikerülő vállalat sorsát is megpecsételné. Az egyének – vállalatokban dolgozók és fogyasztók együtt – ezért működtetnek törvénykező és szabályozó államot, hogy a piac konfrontatív, destruktív jellege korlátozva, szankcionálva legyen, és a kooperatív jelleg váljon dominánssá. Ami tehát hosszabb távonn mindenkinek jó, még a vállalatoknak is.

Azt gondolom, ez a párhuzam illeszthető az egymással valamilyen szempontból versengő államokra is. Az államoknak is lehet (és a történelem során volt is) olyan korszaka, amikor a szabályok nélküli „szabadverseny” tombolt közöttük: egymás fölébe lehetett kerekedni a saját erőforrások minél jobb kihasználásával, iparfejlesztéssel és közigazgatás fejlesztésével, vagy hódító és rabló háborúval, vámháborúval, gazdasági blokáddal. Vagy atomcsapással, villámháborúval. Ez a helyzet változik meg akkor, amikor az államok is próbálnak saját szabályokkal bíró közösségbe tömörülni, ahol az országok egymás közötti „versenyében” a kooperatív reflexeknek és az építő jellegnek van előnye, és a konfrontatív, pusztító jelleget pedig korlátozások és szankciók fojtják vissza.

Úgy is lehet tehát mondhatni, hogy az országok önkéntes tagsággal alakuló közössége egy komoly civilizációs vívmány. Ilyen szellemiségből nőtt ki az ENSZ, az EU és a NATO is, azaz az a bizonyos „euroatlanti” világ. Az államok közössége az ilyen hosszú távú érdekeiket – mint a kiszámítható működési környezetre való törekvést – értékként fogalmazza meg.

Azért lényeges ez, mert az értékelvű magatartásra Magyarország nemzetközi kapcsolatai során ma már sokszor úgy szokás hivatkozni, mint nyűgre, mintha az a bizonyos „érték” csak gátja lenne az érdekek szabad érvényesítését. Pedig az érték végső soron tehát nem más, mint a hosszú távú érdek – azaz nem feszül óriási ellentmondás az érték és az érdek között.

Az euroatlanti közösség pedig nem amiatt jó választás Magyarországnak, mert „euroatlanti”, hanem mert közösség: azaz független és önmaguk sorsáról dönteni jogosult államok önkéntes szövetsége, abból a célból, hogy az államok közötti működés minél kiszámíthatóbb legyen, hogy az államok versenye összességében építő, és ne romboló folyamat legyen. Ha hasonló közösséget alkotnának a földközi-tenger térség országai, vagy Eurázsia térsége, akkor az is egy jó választás lenne Magyarországnak. De távolról sem tűnnek fel ilyen önkéntes államközösségek sem a Földközi-tenger déli és keleti partjain, sem Eurázsiában, ezért jelenleg az euroatlanti közösség Magyarországnak kifejezetten jó választás.

Önkorlátozás = kiszámíthatóság

Van-e tehát a politikai racionalitás alapján önkorlátozó hatalom? Véleményem szerint van, de lehet hogy érdemesebb „önszabályozást” mondani. Azaz az önkorlátozás nem csak átgondolatlan vagy egyoldalú gesztuspolitikát jelenthet, hanem inkább önszabályozást, az együttműködések építése révén az erőforrások tartalékolását hosszabb távon.

Hogy éppen a „nemzeti harc” vagy a „nemzeti együttműködés” a hasznosabb-e, azt mindig az adott körülmények dönthetik el, mely körülményeket a döntéshozók ismerik a legjobban. És mindkét választásnak megvan a maga rizikója, az is nyilvánvaló; de álljon itt néhány konkrét meglátás a mai magyar helyzetre vonatkozóan. A konfrontáció természetszerűleg jelen van, ha az állam növelni akarja bevételeit vagy csökkenteni a kiadásait; kooperáció kell viszont a külföldi beruházók Magyarországra csábításához. Ezt a dilemmát oldhatja fel például az, hogy a szektorális adók csak a „nem termelő” beruházásokat sújtják, a termelő beruházásokkal pedig stratégiai partnerségek köt a kormányzat. A konfrontáció romboló hatása viszont máskor nem zárható ennyire karanténba. A külföldi támogatású civilekkel szembeni konfrontatív hozzáállásnak nyilvánvalóan messzegyűrűző hatása van: nem csak Norvégiával és az USA-val romolhat meg Magyarország viszonya, hanem ez a befektetésekre is hatással lehet. Általában azt lehet mondani, hogy az olyan szférákban, melyek kevésbé a materiális érdekütközések terepe – mint a kultúra, tudomány, civil aktivizmus, nemzeti emlékezet, közmédia és tömegmédia – a kooperációs stratégiáknak nagy szerepük lehetne. Mégis, pont ezekben a szférákban kifejezetten erős konfrontatív lépések történtek és történnek, akár teljesen hatástalanítva a kooperatív kezdeményezéseket. A holokauszt-emlékév pályázatai keretében például állami támogatást kapott rengeteg projekt, melynek hatását a hirtelen felállított megszállási emlékmű rombolta le; a kulturális szférában a hirtelen rangra emelt MMA, a tudományos szférában meg a hirtelen létrehozott kutatóintézeteknek volt erős konfrontatív jellegük, önmagában már csak hirtelenségük miatt is. Kooperációs mechanizmusok (érdekegyeztetések, kollektív döntéselőkészítések) esetén a tudományos, művészeti és civil élet is biztos máshogy néz ki, mint ahogy a végső döntést hozók maguktól elképzelnék, de azzal könnyen lehet, hogy hosszabb távon csak jobb lenne a politikai hatalom helyzete, együttműködési potenciálja és mozgástere ezekben a szférákban.

Végül zárásképp még egy terület, ahol a konfrontáció kiolthatja a kooperáció eredményét: a középosztály építésében. Miközben számos intézkedés (gyes, gyed, családi adózás, egysávos SZJA, végtörlesztés) segíti a középosztály erősödését, eközben a középosztály mentális erősödését – szabadságérzetét, tettvágyát, alkotókedvét – nagyban visszavetheti a konfrontatív hatalom érzete, vagy hatalommal való konfrontáció víziója; ezzel pedig az ország egyik leghosszabb távú érdeke, az erős középosztály kialakulása kerül veszélybe. Az egyéni életstratégiákban gondolkodó, középosztályosodásra vágyó emberek (akik jóval többen vannak, mint maga a középosztály!!) a politikai hatalom számára nem csak szavazatokban lehetnek fontosak, hanem a gazdasági növekedésben és az ország hatékony működtetésében is – azaz megint csak hosszú távú „erőforrást” jelentenek. Ahogy a külföld bizalma és a külfölddel fennálló szövetségi viszonyok is végső soron a gazdasági növekedésben és az ország hosszú távú mozgásterében jelennek meg.

Mivel nem politológus tollából született az írás, ezért nem a téma elméleti szakirodalmára, hanem inkább személyes meglátásra épül a cikk; de remélhetőleg támpontot ad ahhoz, hogy érdemes az érdekérvényesítésnek, tetteknek és szavaknak olyan formáját keresni, amelyek a középosztálynak és a külföldnek a támogatását is élvezik, vagy legalábbis amelyek nem hangolják velük ellenségesre a viszonyt.