Üdvözlet a győzőnek

„Aki itt ragad(t), az egy szomorú, szegény és provinciális ország polgára marad(t). A jövő Magyarországa attól függ, hogy a „féltudású” elit nyugalomba vonul-e, és újak képesek-e valóban mást és másképp csinálni (ami nem feltétlenül generációs ügylet, a fiatalok között is vannak ostobák, az idősebbek között is vannak éleslátók). Nem valószínű. De még vannak, akik meg akarják próbálni. Nekik szól ez az írás.

A magyar társadalom bezárkózása, osztályszerkezetének alakulása, értékszerkezetének változása nem ok, hanem okozat. Annak a következménye, hogy az elit képtelen volt átalakítani a magyar gazdaság és társadalom késő nyolcvanas években kialakult szerkezetét, megváltoztatni mozgatóit. A „reformok” a nyugati politikai és társadalmi rendszer sajátos magyar alkalmazásai voltak: csak addig lehetett átalakítani, míg az az elit tagjainak hatalmi pozícióit nem veszélyeztette.

A versenyelv kívánatos volt, ám csak a küszöbig: mindenki más versenyezhet, viszont én maradok a főnök. A pénzügykutatástól az irodalomig ugyanazok a szereplők maradtak a megmondók, akik a nyolcvanas évek végén pozícióba kerültek. Magyarország a kétezres évek elejére azért vesztette el a nyolcvanas évek végén még megvolt versenyképességét, mert elitje belerögzült azokba az intellektuális, érzelmi és politikai viszonyokba, melyeket még a nyolcvanas években alakított ki, és akkortól működtetett. (…)

1. Haladéktalanul bevezetni a feltétel nélküli alapjövedelmet, nagyjából a LÉT munkacsoport által javasolt 25-50-75 ezer forintos szinteken. Ezt nemcsak én mondom, hanem körülbelül ezt mondja Joseph Stiglitz és Paul Krugman is – ők Nobel-díjas közgazdászok –, de ezt mondja az utóbbi évek legnagyobb hatású könyveit író Guy Standing (The Precariat – The New Dangerous Class) és Thomas Piketty (Capital in the Twenty-First Century) is. Tudom, hogy itthonról nézve egyik sem olyan okos, mint Bokros Lajos vagy Matolcsy György, de legalább beszéljünk róla.

2. Infrastruktúra helyett a humántőkébe beruházni. Mielőtt azonnal azt követeljük, hogy fektessünk többet az egészségügybe és az oktatásba (ami mellesleg helyes), előbb még van némi feladat. Ennek egy része szabályozási kérdés (jelentősen magasabb minimálbér, önkéntes megélhetési bér), hogy a beruházás megtérüljön a termelékenység emelkedése révén; más része a makrogazdasági mérőrendszer átalakítása, hogy mérni tudjuk a humántőkébe történt befektetésünk megtérülését. A GDP rossz mérőszám (ezt mindenki tudja, de mivel Nyugaton működik,mi is átvesszük). Pedig Nyugaton is rossz, és sokan kritizálják, nálunk viszont istenítik. A jelenlegi 3,6 százalékos GDP-növekedés fölött érzett oldalfüggetlen örömködés mindent elárul a féltudásról: a növekedés motorja az összeszerelésre épülő, alacsony béreket konzerváló, nagyon csekély társadalmi értéket előállító autóipar és a még alacsonyabb hozzáadott értéket termelő, viszont drámaian ingatag mezőgazdaság (meg a módszertan átalakítása, amely az eddig nem mért bűnözés monetizált tranzakcióit is a GDP részévé teszi). Ettől nem lesz jobb Magyarország. Vannak jobb, a humántőkét és így a jövőképességet figyelembe vevő mérőszámok, ilyen a jóllétindex, mely az Egyesült Királyságban a szakpolitikai innováció alapja, de más mérőszámokat is használhatunk: ilyen az OECD Better Life indexe, a londoni NEF Happy Planet indexe vagy a davosi Világgazdasági Fórum versenyképességi rangsora. Közös jellemzőjük, hogy ezeken a humántőke állapotát, értékét mérő listákon Magyarország a felsorolás utolsó részén és/vagy folyamatosan romló helyzetben van.”