Hosszú adók éjszakája

Majdnem harminc embert rúg ki a Magyar Nemzet, és még hátra van a Hír TV. Repül a nehéz kő, goes around, comes around. Ki tudja, hol áll meg.

Azt tudjuk, hol járt eddig, kiket tarolt le, és kik röptették. Többek közt azok, akiket most eltalált.

Élesztgetem magamban a szolidaritás pislákoló lángját, egész eredményesen. Az emberi együttérzés megillet mindenkit, aki nehéz helyzetbe kerül. Már elképzeltem egy csomó megszeppent kisembert, családdal, hitellel, érthető, bár olykor nyugatimádó vágyakkal, és a napot, amikor minden összezuhan, és odaólálkodik kéznyújtásnyira a munkanélküliség világa.

Ekkor eszembe jut, hogy vajon mit érezhet közülük az, amelyik nemrég még lelkesen magyarázta a közmunka jótéteményeit, vagy általában az országos fellendülést. Mit érezhetnek, akik egészen máig egy virtuális valóságot építgettek, olyat, ahol virágzik a szabad sajtó meg minden egyéb a pitypanggal bezárólag, és ahol a kormány intézkedéseivel csak azoknak van bajuk, akiket a gonoszok pénzelnek. Mindenki más ennek az egésznek nyertese. Különben nem is magyar.

Ettől még jobban sajnálom őket. Igaz, megvoltak az ő nagy éveik is, amíg az volt a direktíva, hogy a Lajost ki kell fizetni. Biztos egzisztenciának tűnt, itt-ott egy kis finom mellékessel; stabil közönséggel, akinek bármilyen bődületes hazugságot, karaktergyilkosságot, megszorítást le lehetett gyömöszölni a torkán. Nem kellett annyit gondolkodni sem, mint egy igazi újságnál, ahol a zavaró tényeket se lehet kihagyni a hírekből, és számolni kell velük a véleményekben is.

De annál jobban fáj a koppanás. Tudták nyilván mindig, hogy az ő munkájukat nem piaci viszonyok mérik, más gazdaságtan szerint lehetnek sikeresek. Viszont megvoltak a megnyugtató szabályok, amelyek közt írni és szerkeszteni illett. Nem is volt nehéz betartani őket, kéznél volt a szamárvezető. És most tessék, ez sem mentette meg őket.

Pedig sokat áldoztak a cégért. A legismertebb nevek a legtöbbet. Akik lenyomtak abban a hazugsággyárban tíz évet vagy többet, azok már mindent megírtak Putyin pincsijeiről, aztán az ellenkezőjét is. Mindkétszer ugyanolyan svunggal, agyagba döngölve bármilyen ellenérvet. Vállalták a feltétlen szolgálattal járó megvetést, mert azt hitték, megéri. Aztán szembejött a gőzhenger, amit olyan szorgalmasan fűtöttek.

Ők voltak a kétharmad kisbírói, kipirulva, kárörvendően helyeseltek, ahogy a Párt átgázolt mindenkin, aki útjában volt, vagy csak nem tetszett a pofája. Belül érezték magukat, azok között, akiknek most felkelt a napja. Kifejezetten tetszett nekik a rendszer, amelyben a kormánypárt akármit megtehet. Szolidárisak ezek utoljára az újdonsült trafikosokkal voltak, akiket mondvacsinált hecckampánnyal támad a belső ellenség, nemzetközi multik megbízásából. Zsebükben volt a végső érv: hol kétharmad van, ott kétharmad van.

Mire számíthat az a szegény szerző, akit ilyen gátlástalan pártszolgálat után érnek utol a hosszú kések?

Hát, esetleg valami hőerőműben vagy focicsapatnál csak keresnek kommunikációs igazgatót. Ahol felmerül, hogy Szentmihályi Szabó Péter római nagykövet legyen, ott Torkos Matildból még pápa is lehet.

De a jövő mégis bizonytalan, és az elszenvedett igazságtalanság sokáig sajog. A Rákosi börtönét megjárt kommunisták tudták, mennyire. Izgalmas kérdés ugyanakkor, hányan lesznek közülük, akik megvilágosodnak, és eljutnak odáig, hogy talán mégsem helyénvaló olyan országot építeni, ahol Orbán Viktor tetszőlegesen tönkretehet bárkit, aki ellenségnek minősül. Vajon melyikük fedezi fel magában a sorsközösséget az elküldött közmédiásokkal, origósokkal, a Klubrádió vagy a Krétakör dolgozóival, kisegyházakkal, melegekkel, általában a körön kívül levő magyarokkal? Hányan értékelik át az elmúlt éveiket? Melyikük veszi észre, hogy a rég elmúlt nyolc évben neki tulajdonképpen jobb volt, mert hagyták élni? Előlép-e valaki azzal, hogy most jól esne valami fék vagy legalább ellensúly? Odafér-e a keresztény alapokra, hogy én vétkem, vagy azok az alapok tényleg csak buzizásra valók? És hányan lesznek, akik simán átállnak az új irányra, és írnak tovább arról, milyen veszélyes is az oligarchák hatalma?

Szomorú, ahogy elképzelem őket, családjuk, barátaik körében szentségelve, csalódások és szorongások közt forgolódva, meg-meginogva világnézetben, jövőképben, de talán még abban is, hogy elmennek-e Békemenetre. Ugyanaz a szolidaritás, mint amit megalázott tanárok, hajléktalanok, civilek, közmunkások és közalkalmazottak láttán érzek. Csak egyvalamit nem bírok megidézni mélyalfában sem: a kollegiális együttérzést.

Ahányszor megpróbálom, belebrummog Csortos Gyula. Mióta vagyunk mi kollégák?