„Hosszú idő után verseskötettel jelentkeztél. Ezt értsük úgy, hogy visszatértél az irodalmi prérire?
Nem tagadom, ez a szándékom. Persze ez még módosulhat, hiszen eléggé szeszélyes és impulzív alkat vagyok, de most ismét költőként, íróként határoznám meg magam. (...)
Több mint tíz évig kocsmárosként határoztad meg önmagad. Írható is az az időszak, vagy »csak« élhető volt? Melyek a legfőbb tapasztalataid a Bulgakov-időszakból?
A korcsmároskodást is lehet művészi szinten űzni, bizonyítja ezt a Bulgakov hírneve és kultusza. Meg hát roppant izgalmas tevékenység volt – ám egy idő után élhetetlen. Túlságosan kinőtte magát, mi tagadás, kinőtte magát a kezemből és egyszerűen nem volt életem mellette, nem volt hétvégém, pihenésem, álmom, nagy volt a stressz meg a felelősség, úgyhogy inkább kiszálltam, mielőtt a diliházba kerültem volna. (...)
Miben más a mostani OJD a hajdanihoz képest?
Merném állítani: ördöngösebb. Bár nem ez az élet rendje, több tüzet érzek magamban, mint egy évtizeddel ezelőtt. Annyi láng nyilván nem lehet, mint két évtizeddel ezelőtt, mert akkor olyan hitem és lelkesedésem volt, amilyen csak egy húszéves ifjú titánnak lehet, de a harmincéves önmagamhoz képest lázadóbb vagyok, mi több, a fizikai kondícióm is messze jobb. Mindig is rettegtem a kiégéstől, a belenyugvástól, a lecsendesedéstől, attól, hogy majd egyszer bölcs leszek, megfontolt és nem kocsmába fogok járni, hanem meghitt családi körben fogok pislogni, érett felnőttként. Nos, nem nőtt be a fejem lágya.
Ugyanaz az irodalom- és az életszemléletem mint régen, ugyanúgy szeretem pukkasztani a polgárt, imádom az erotikát és a pajzánságot és a róla való beszédet és ugyanúgy vallom azt, hogy az irodalomnak inkább a kacagásról, az érzelmekről és az érzékiségről kell szólnia, mint a gondolatiságról. De most sokkal több témám, ötletem és tapasztalatom van, mint egy évtizeddel ezelőtt és sokkal gonoszabbul tudom használni.
És hát ma is a tökös ifjak garabonciás életét éled. Tényleg nem gondoltál-e arra, hogy megállapodj, »tisztes polgárként« élj? Képes vagy-e erre?
Nem akarok tisztes polgárként élni. Nem akarok megöregedni. Nem fizikai értelemben értem, hiszen az elkerülhetetlen. De én Faludy György tanítványa vagyok, aki 90 évesen is csak fiatalokkal volt hajlandó bandázni, mert nem akart sem a nyugdíjról, sem a rezsiről, sem pedig a derékfájásról beszélni. 90 évesen is félholtra itta magát, ha úgy adódott, és ugyanúgy lehetett vele marhulni, mint egy húszéves, bohó diákkal. Pocakot növeszteni és behúzódni a televízió elé a családdal – nem az én műfajom. Akarok famíliát, sok gyereket, de ahhoz képest a szeleburdi család és Gerald Durrell állatfajtái gyenge fehér harcosok, hogy ezek milyenek lesznek. Számos tragédián edződtem, különleges és nehéz életem volt, de néhány rövid sírást leszámítva végigröhögtem ezt a négy évtizedet. És továbbra sem áll szándékomban elkomorodni. (...)
A Pannonius-apokrifeken kívül tervezel egyebet is? Mi várható, további versek, esetleg próza?
Szinte húsz könyvtervem van. Vers, próza, esszé, drámai költemény, gyerekkönyv is. Nincs hiány ötletben, inkább az a baj, hogy nincs elég idő, úgy sem lehet élni, hogy az ember egész nap ír, futószalagon gyártja a műveket – én legalábbis nem tudok így létezni. Az is lehet, hogy egy pár év múlva belevágok valami teljesen másba és megint nem írok egy ideig. De a közeljövő terveit fölsorolnám: nagyon belebolondultam Janus Pannoniusba, ebbe az elképesztően izgalmas és titokzatos figurába, úgyhogy könyvet akarok írni róla, egy roppant szofisztikált, labirintus-regényt, egy magas irodalmi thrillert.”
