„1989
A KGST-államok, így a magyar állam szerepe pedig nem volt más a rendszerváltás környékén, mint megteremteni a menedzserréteg és a működőtőke formájában bejönni vágyó külföldi tőke felhalmozásának lehetőségét. Ennek eredményeként ezeknek a szereplőknek sikerült az állami vagyon fenntartható, ezért némi racionalizálással jól jövedelmezővé tehető üzemegységeit áron alul felvásárolni, és az államnál hagyni az adósságot és a meg nem térülő részlegeket. A cikk alapján tehát az egykori KGST államainak gazdasági szerkezetátalakítása a lényegét tekintve az alábbiakként ragadható meg. A centrumországok túltermelési válsága miatti piacszerzési kényszer kielégülése, a felesleges termelőkapacitások kikapcsolása a félperifériás kelet-európai államokban, illetve szintén a centrum ipari struktúrájának átalakítása részeként az általában alacsony hozzáadott értékű kelet-európai termelőkapacitások bekapcsolása a termelésbe. Ezt a strukturális átrendeződést nevezik belle époque-nak, ami megint csak úgy oldotta a centrumban felgyülemlett feszültségeket, hogy térben szétterítette azokat. A félperiféria államai más-más adottságokkal kapcsolódtak a centrumhoz, így a gazdasági szerkezetátalakítást is eltérő ütemben és módon valósították meg. Magyarországot úgy korlátozta be a külső eladósodottság, a hitelek visszafizetésének és a belső egyensúly megteremtésének kényszere, hogy az államcsőd elkerülése érdekében újabb kedvező kamatozású hitelekhez (IMF), illetve a centrumból érkező támogatások igénybevételéhez kellett folyamodnia (pl. Phare-program), amelyek feltétele a Nyugat igényeinek megfelelő reformok bevezetése volt (tőke szabad áramlása feltételének megteremtése). Érdemes lenne a tárgyaltnál bővebben vizsgálni, akárcsak tették a szerzők az 1870-es évek túltermelési válságát követő korszak beáramló működő-tőkéje esetében, az EU-s támogatások hatásait.
Ez a »sokkterápia« , amit a politika a felzárkózás egyik szükséges velejárójaként hirdetett és többek közt munkanélküliséggel, termelőszektorok felszámolásával és a társadalom egy jelentős részének elszegényedésével járt, se nem jelentett kiutat az adósságválságból, se nem fordított a kedvezőtlen külkereskedelmi cserearányon. A szerzők szerint az állam 2000-es évekre megvalósuló kirívóan magas adó- és jövedelempolitikája sokkal inkább egy jövedelemelvonó kényszer, mintsem egy szociáldemokrata társadalompolitika eredménye. Ezzel a megállapítással azonban kevéssé magyarázható akár a regionális viszonylatban bőkezű szociális intézményrendszer fenntartása a második Gyurcsány-kormányig, akár olyan munkavállalói rétegek béremeléssel történő jutalmazása, mint a közszféra.