A megszégyenítés a nemzetközi kapcsolatokban

„- Mit gondol, a megaláztatás mint strukturális elv jellemző-e az Európai Unióra is?

- Onnantól kezdve, hogy az EU egyenlőtlenné vált, megfertőzte a megaláztatás vírusa. Persze csak módjával, hiszen egyetlen európai országban sincs olyan mértékű nyomor és konfliktus, mint egyes „déli” társadalmakban. Három lépést neveznék meg, ami törékenyebb helyzetbe hozta Európát. Az első fázisban, amikor a hatok uniója megalakult, különböző esélyük volt a vezető szerepre. Németország és Olaszország a vereség állapotából emelkedett ki, a Benelux kicsi volt, Franciaországban pedig De Gaulle tábornok volt hatalmon, ami szinte magától eredményezte a franciák domináns szerepét az uniós konstrukcióban. Ezt partnereink rosszul élték meg; fiatal koromban személyesen is tapasztaltam azt az állandó irritációt, szinte frankofóbiát, főleg Németországban, de a Benelux államokban is.

A második lépésben a francia hegemóniára való törekvés jelensége súlyosabb lett és módosult: Maastricht, Amsterdam már a német-francia tandem dominanciájáról szól. Amikor létrejön egy regionális halmaz, rögvest kiemelkednek helyi hatalmak, amelyek a többé-kevésbé integrált halmazban, mint mondják, a ”motor szerepét” kívánják betölteni. Lassanként, a hetvenes évektől néhány évvel ezelőttig még egész jól működő páros, megerősítette a megaláztatás érzetét a partnerek körében, akik közben egyre többen lettek. Véleményem szerint részben ezzel magyarázható az Unió megosztottsága 2003-ban az iraki háborút illetően. Chirac és Schröder nagyon ellenségesen viszonyultak az intervencióhoz, a közepes és kis hatalmak pedig, hogy egyediségüket is felmutassák, az USÁ-választották. Így tett Portugália, Hollandia, Dánia és a keleti és közép-európai államok, akiket mellesleg Chirac is megalázott, amikor a „tízek felhívása” után azt mondta, hogy az illető országok „elszalasztották az alkalmat, hogy csendben maradjanak” – ami egy megalázó formula, még ha talán nem is tévedett olyan nagyot.

A harmadik lépés a 2007-2008-as bankválsággal következett be, amely megerősítette az egyenlőtlenségi helyzetet, létrehozva az Unión belül a megsegített és a segítő országok kategóriáit, aláhúzva az erősebbek és gazdagabbak jóakaratától való függést. Az a mód, ahogy Görögországgal bántak, és az a megaláztatás, amit a görögök átérezhettek, valódi fordulópontot jelent az Unió történelmében. A görög szindróma mögött ott találjuk a többi, hasonló helyzetben lévő ország problémáit. A szolidaritást pedig legfeljebb azoknak az országoknak a részéről volt érezhető, akik hasonló cipőben jártak: spanyolok, portugálok, olaszok és valamennyire a franciák. Ez az az elképesztő időszak, amikor a görög tüntetéseken Hitler vonásaival felruházott Angela Merkel de facto két kormányfőt mozdít el állásából: Berlusconit és Papandreut. Hogy olyan nomenklatúra-közgazdászokat tegyenek a helyükre, akik többé-kevésbé kötődnek a Goldman Sachshoz vagy a MIT-hez, mint Lukasz Papadímosz és Mario Monti.

A megszégyenítés tehát jelen van Európában is, még ha nem is itt találjuk a jelenség legkirívóbb eseteit. Fontos látni, hogy nem arról van szó, hogy a gazdag és erős németek kicsúfolják a görögöket, hanem egy strukturális működési módról, amely nem lát más utat, mint gyámság alá venni bizonyos államokat, hogy aztán előírjon, a gazdasági mellett bizonyos politikai viselkedést. Ez a megaláztatás mechanizmusának lelke, és hozzátenném, hogy az efféle működés erőszakot gerjeszt, sőt akár háborút is. Jól látjuk, milyen tiltakozó társadalmi mozgalmak jöttek létre Dél-Európában. Hiba pl. gyenge láncszemként látni Görögországot, ahogy a németek teszik, hiszen az európai test részéről van szó. A mai helyzet olyan, mintha az agyam kártalanítást követelne, mert túl sokat foglalkozom a lábam problémáival. Ez abszurd. Fel kell tárnunk e diszfunkciók gyökereit, mert lehetséges egy másféle Európa, ami nem segélyezőkre és segélyezettek táboraira szakad, hanem a szolidaritás nevében működik együtt.”