A diktatúrák természetéről

„Kertész a kommunista diktatúra időszakában mindvégig kívülálló maradt, és így a rendszert alulról és kívülről vizsgálta, ugyanúgy, ahogy alulról és kívülről, és egyben üldözöttként élte meg a náci diktatúrát, mely sárga csillaggal jelölte meg, kiközösítette, Auschwitzba, majd Buchenwaldba deportálta. Írói életművét arra tette fel, hogy megértse és megértesse a két emberellenes diktatúra tapasztalataiból levonható tanulságokat. Ez szembement a »politikailag korrekteknek« a diktatúrák összehasonlíthatóságára vonatkozó tilalmával, és igencsak kényelmetlenné vált azon neofiták számára, akik a létező szocializmus összeomlását követően fedezték fel magukban a demokrácia iránti mély elkötelezettségüket. Az is szembefordította a fenti, magát meghatározónak tartó értelmiségi körökkel, hogy a diktatúra fenntartásában, igazolásában és működtetésében játszott kitüntetett szerepüket pontosan látta, és nem volt hajlandó szó nélkül elsiklani felette. Tőle azok a diktatúrákat kiszolgáló »teoretikus értelmiségiek«, akik vakok maradtak a valósággal, illetve a tapasztalattal szemben, mert annyira foglyul ejtette őket az ideológiák világa, nem kaphattak felmentést. Kertész jól látja, hogy ezek az értelmiségiek kizárólag az ideológiáktól vezérelt, zárt társadalmakban érezték otthon magukat, ahol alkuk és kompromisszumok árán biztosíthatták előmenetelüket, kiváltságaikat.

Kertész tehát nem állt be a diktatúrákat kiszolgálók és igazolók kórusába, Camus-höz hasonlóan ő is az önkéntes, de igencsak megszenvedett szellemi száműzetést választotta, aminek következtében elszigeteltségben élte le élete nagy részét. Különösen fájdalmassá vált ez számára a kommunizmus összeomlása után, hiszen továbbra is azok az értelmiségiek uralták a közbeszédet, akik vele ellentétben a diktatúra zárt világának megszűntét összeomlásként élték meg, míg ő igazi felszabadulásként. Tudásuk, amellyel a zárt társadalomban eligazodtak, túléltek, karriert csináltak, a szabad világban semmit sem ért többé. Fölöslegessé váltak, elbizonytalanodtak, ezért agresszívvé és gyűlölködővé váltak. »Idegenné egy merőben új helyzetben, mely csupa racionális válaszokat és tetteket igénylő kihívásokat intézett hozzájuk.« (…)

A két, egymással hol szövetségben, hol ellenségként a XX. századot megtipró totális diktatúra Kertész számára azonos tapasztalatokat nyújtott. »Az egyik megváltóként jelenik meg, és köntöse alatt az ördög lapul; a másik sátánnak öltözik, és az is« - szögezte le.(18) Ehhez a tapasztalathoz hozzátartozott az is, ahogy a kommunista diktatúra a holokauszt emlékezetével bánt. Hiszen nem tűrte, hogy beszélni lehessen róla, ahogy a zsidóságnak a nácik alatti üldöztetéséről és szenvedéséről sem. »Én soha nem hallottam még elfogadható magyarázatot arra, hogy a szovjet rendszer és társult diktatúrái miért nem tűrték el a Holokausztnak úgyszólván még a puszta tudatát sem. Hogy a sztálini diktatúra miért azonosította magát ebben a kérdésben - is - a náci totalitarizmussal, az túl nyilvánvalónak látszik ahhoz, hogy magyarázatot keressenek rá. Sztálin ezzel mintegy fenntartotta a maga számára a népirtás jogát: nem akarhatta, hogy birodalmában még netán rokonszenv ébredjen a későbbi esetleges áldozatok iránt.«(19)

A két totális diktatúra összehasonlítása az alapvetően közös vonások felismerésére juttatja el Kertészt, még ha természetesen nem hagyja is figyelmen kívül azt a »differentia specifica«-t, amit a náci holokauszt »kultúrateremtő« ereje jelent. A kérdés nyitott, hogy képesek vagyunk-e, leszünk-e a Gulagot is ugyanígy beépíteni az életünkről, az emberi létezésről szóló »elbeszélés« szellemébe. Mindent összegezve mégsem juthat más következtetésre, mint arra, hogy »az emberi létből való száműzetés, a gyötrelem, az éhezés, a rabmunka, a kínhalál Recsken is ugyanolyan, mint Dachauban, és Kolima sem különbözik e tekintetben Mauthausentől... A szenvedésre nincsen mérce, az igazságtalanságnak nincsen fokmérője. A Gulagot is, a náci táborhálózatot is egyazon célra hozták létre, és hogy céljukat betöltötték, arról az áldozatok milliói tanúskodnak« - érvel.(20)

A 85 éves Kertész Imre szabad ember. Az maradt mindkét emberellenes totális diktatúra alatt, mindkettő ellenére, ellenében. És az ma is.

Az Isten áldja meg.”