A romák politikai képviseletéről

„A »roma közösség« mint olyan véleményem szerint csak két releváns kontextusban létezik ma Magyarországon. Az első ezek közül a nemzetiségi statisztika, és az egyéb hasonló kvantitatív források, ahol a romák számosítva, csoportosítva jelennek meg. Tudható, hogy ezek a számok általában még csak nem is valóságközeliek – a népszámálások során mindig nagyon alacsony a magukat romának vallók aránya a roma származású állampolgárok becsült arányához képest. Az már vitásabb kérdés, hogy ez az eltérés egy létező roma identitás letagadásából adódik, vagy pedig inkább abból, hogy a roma nemzetiség nem releváns sok roma származású állampolgár számára. Nyilván mindkét tényező szerepet játszik a végösszegben, erejük aránya azonban nem világos és nem is könnyen kutatható. A második kontextus pedig a külső szemlélőé, aki a roma származású (vagy akár csak bizonyos karakterjegyekkel rendelkező, mondjuk sötétebb bőrű) polgártársakat egy kalap alá »cigányozza«, ezzel megkonstruálva a közbeszéd »roma« kategóriáját. Ez a konstruált roma az állami politika, a cigánybűnözés, a kocsmai okoskodás, a civil aktivizmus és a jóindulatú szakpolitikai tanácsadás makrószintű szereplője, de benne nagyon sok roma származású állampolgár egyáltalán nem látja meg saját tükörképét. Erre a közös romaképre aligha lehet pozitív viszonyulást, önszervezést építeni.

A Bíró által mintegy követendő példaként említett romániai és szlovákiai magyar etnikai pártok társadalmi háttere a fentiekhez képest jócskán eltérő. Mindkét esetben – de akár a litvániai lengyelekében, vagy a finnországi svédekében is – egy erős nemzettudattal rendelkező csoport határon túlra szorult részeinek önképviseleti mozgalmairól van szó, amelyek létrejötte ezen közösségek organikus igénye volt. Azaz, az egyéni politikai szereplők akaratától és cselekvési terétől függetlenül valamely formában szükségszerűen létrejöttek volna, és eltörlésük, betiltásuk esetén ismét létrejönnének. A létező közösség kívánja és táplálja ezt. Ilyen táptalajt a magyarországi roma közösségek nem csak hogy nem tudnak, de a jelek szerint nem is akarnak biztosítani egy politikai szervezetnek. Másfelől – és ezt határon túli magyarként tapasztalati okokból írom – korántsem olyan egyértelmű, hogy az etnikai alapú pártszervezés nem gettósítja-e a nemzetiségi kérdéseket ahelyett, hogy a nemzetiségi választópolgárok kegyeiért a mainstream pártok versengenének jelöltekkel, szakpolitikákkal. Ha magyarországon létezne cigány párt úgy lehet hogy valóban egységfrontba szervezné maga ellen a többi parlamenti pártot. (…)

Mi a végső kifutása egy ilyen kettős integrációnak? Ez az a pont, ahol – Bíróval szemben – azt mondom: mindegy. Ha a roma származású állampolgárok bevonódnak a politikai folyamatokba, akkor de facto szavazói csoporttá válhatnak, akikért – most már tényleg! – beindulhat a politikai verseny. A képviseletük többféleképpen is megvalósulhat: az országos, polgári pártok keretein belül, etnikai pártban vagy pártokban, sőt akár interetnikus pártokban is. Utóbbira a követendő minta nem is elsősorban a szlovákiai Híd-Most, hanem a lett Saskaņas Centrs (Egyetértés Központ) lehet, amely egyszerre az orosz érdekképviseleti párt és „a“ baloldali párt az országban. A szociálisan leginkább kiszolgáltatott személyek és csoportok képviselete úgy egyébként is a baloldal egyik legfontosabb hagyománya és éltető ereje, és nagyon könnyen lehet, hogy a magyarországi romák egymástól eltérő, gyakran vegyes és konfliktusos, de semmiképpen nem egy közösséggé összeálló indentitásképteleit pontosan egy ideologikus és interetnikus párt keretein belül lehetne jól – úgy is mint effektíven és úgy is mint morálisan megfelelően – képviselni.”