Mi, választók szüntettük meg a liberális demokráciát

Tagja ön egy politikai pártnak? Részt vett a küldöttállításban? Befolyásolni óhajtotta ezúton pártjának választási programját? Egyáltalán, az alapján szokott-e szavazni, hogy melyik párt választási programjával ért egyet a leginkább? Ha a fenti kérdésekre mind NEM a válasz, akkor gratulálunk: ön is részt vett a liberális demokrácia megszüntetésében és a vezérdemokrácia bevezetésében.

Max Weber megfogalmazásában a liberális demokrácia − vagy legalábbis annak egyik kulcseleme − az, hogy az emberek belépnek pártokba, azok tagjaiként küldötteket választanak, a küldöttek összeállítanak és megszavaznak egy választási programot; és a választás arról szól, hogy a párt ezt a programot ajánlja fel a társadalomnak, mint egyfajta szerződést, ennek a végrehajtására vállalkozik, ezt fogadják el vagy utasítják el szavazataikkal a választók.

Most őszintén: érdekel-e itthon bárkit is még ez az egész?

Nézzük meg részletesen!

*

Kit érdekel a párttagság?

Ma gyakorlatilag csak az lép be egy pártba, aki valamilyen, legalábbis minimális szinten politikai karriert akar befutni, önkormányzati képviselő akar lenni vagy a párton belül valamilyen szervezőposztot betölteni. És persze vannak, akik a kilencvenes évekből örököltség a párttagságukat − sőt, az MSZP-tagok egy részének esetében még az MSZMP-ből. Valamikor a harmincas, negyvenes, akárhányas években egy kisgazdapártnak abszolút tömeges tagsága volt, és tagjaik csak kis része bírt politikai ambíciókkal. Többségük csak tag volt, csak tagként vett részt a politikában, például a párton belüli jelöltállításban szavazott. Ma viszont nem hiszem, hogy bárki is belépne egy pártba, ha nincsenek komolyabb szervezői, önkormányzati, parlamenti ambíciói, vagy ha nem üzleti kapcsolatok építésére, állami megrendelések megszerzésére törekedne ezzel. Némi túlzással ma egy párt tagsága és elitje egy és ugyanaz. Nem teljesen, mert vannak „örökölt” tagok, de alig hiszem, hogy ma valaki elitambíciók vagy üzleti ambíciók nélkül belépne egy pártba, egyszerű tagnak.

Kit érdekelnek a küldöttek?

A fentiekhez hasonlóan vannak, akik azért aktívak egy pártban, mert párton belüli küldöttek, szervezők, ilyesmik akarnak lenni vagy pedig képviselőjelöltek lennének. De alig hiszem, hogy vannak olyanok, akik a küldöttállítás iránt pusztán párton belüli szavazóként túlzott érdeklődést mutatnának. Legfeljebb, maximum, területi vagy haversági alapon, te megszavazod az én emberem, én a tied. Hogy küldöttjei révén a tagság befolyással lehet egy párt politikájára, választási programjára, kormányzására vagy ellenzéki tevékenységére, már senkit sem érdekel.

Kit érdekelnek a programok?

Jelentem, sikerült megoldani azt a problémát, hogy a politikusok nem tartják be a választási ígéreteiket! Mégpedig úgy, hogy ma már senki nem veszi komolyan őket, és már nem is igazán tesznek komoly ígéreteket. A leginkább egybites szavazóknak még feltesznek óriásplakátokat, bár azok is már inkább csak hangulati elemek (jellemzően a „Több zsetont!” vonalon), mint konkrét ígéretek. Egyre kevésbé érdekesek vagy jelentősek a választási programok. 2010-ben a Fidesz úgy nyert kétharmadot, hogy a kutya sem foglalkozott vele, hogy van-e programja és tulajdonképpen mi van benne. Ennek az ideje egyszerűen lejárt, márpedig ez fontos elem, ugyanis a választási program a liberális demokrácia talán legfontosabb eleme. A liberális demokrácia ugyanis alapvetően egy személytelen rendszer volna, ahol az emberek demokratikus cselekvési programokban állapodnak meg és azokról szavaznak. Amikor pusztán csak a vezetők személyéről szavaznak, az nem liberális demokrácia, hanem weberi vezérdemokrácia.

A Fideszt már régóta nem érdekli a programalkotás − tudja, hogy azért szavaznak rájuk, hogy ők kormányozzanak vagy még pontosabban azért, hogy ne „azok”. Nem pedig azért, hogy egy adott programot hajtsanak végre. Ez a vezérdemokrácia, nem a liberális demokrácia.

A ballib ellenzék fő mondanivalója is az, hogy „ezek” ne kormányozzanak, váltsák le őket, menjenek. Nem az számít, hogy melyik program valósul meg, hanem hogy melyik csoporté a hatalom. Ez nem liberális demokrácia, hanem vezérdemokrácia.

Érdemes megfigyelni, hogy miről szólt idén, 2014 tavaszán az ellenzék fő kommunikációja! Nem arról szólt, hogy milyen programot ígérek neked én, a politikus, neked, a választónak, hogy neked jobb legyen. Arról szólt, hogy „visszaállítani a demokráciát” − magyarán, az elitcsoportok versengési feltételeit újra megváltoztatni. A ballib ellenzék kommunikációjának nagy része arról szól, hogy a Fidesz nem a liberális demokráciát (a választási programok versenyét-uralmát) veszélyezteti − az már őket sem érdekli eléggé régóta, őket is a vezérdemokrácia érdekli, hogy ők legyenek a vezérek. Szerintük a Fidesz a vezérdemokrácia játékszabályait túlzottan maga fele hajlította, kevesebb teret hagyva más vezérjelölteknek. A ballib ellenzék egyszerűen csak másféle vezérdemokráciát akar.

*

Mi ennek az oka?

A liberális demokrácia végét nem Orbán Viktor hozta el, hanem ön és én. Lényegében akkor, amikor elkezdett minket nem érdekelni, hogy mik a választási programok; amikor fel sem merült bennünk, hogy a választási program alakítása érdekében lépjünk be egy pártba; amikor elkezdtük úgy gondolni, hogy nem ez a fontos, hanem hogy „ezek” vagy „azok” vannak-e hatalmon. Ekkor léptünk át a liberális demokráciából a vezérdemokráciába.

A bizalom kérdése

Nyilván, azért tettük ezt, ön és én, mert egyszerűen megszűnt a bizalmunk abban, hogy „ezek” vagy „azok” a legkisebb mértékben is komolyabban veszik-e a saját programjukat. Amikor ön és én azt kezdtük gondolni, hogy vagy „ezek” vagy „azok”, vagy akár mindketten, tök mindegy, hogy milyen programról hadoválnak, mert úgyis csak rablók, akiket csak a saját hatalmuk és pénzük érdekel és nem a választási programjuk becsületes végrehajtása, akkor megszűnt a liberális demokrácia. Utána ugyanis már nem az számított, hogy melyik programmal értünk egyet, hanem hogy melyik vezércsoportban bízunk jobban a másiknál − nem a választási program végrehajtásának elvárása miatt, hanem csak egyszerűen azért, hogy ők legyenek hatalmon a másik helyett. Ekkor jelent meg a vezérdemokrácia.

De ha egyszer az elitekben nem bízunk, vajon miért nem kezdjük az alapoktól? Miért nem alapítunk ön, én és a sarki zöldséges egy pártot, írunk programot, állítunk küldötteket és a küldöttek képviselőjelölteket?

Leginkább azért nem, mert egymásban sem bízunk ennyire, nem csak az elitekben.

*

Innentől adott a vezérdemokrácia. Vannak versengő Caesar-jelöltek. Ha ügyesen választunk, sikerül olyat fognunk, aki nem csak maga és szövetségesei érdekeiért dolgozik − az alap, hogy arra is, de időnként talán valami hasznosat is csinál.

Liberális demokráciára esélyünk sincsen, mert ahhoz az a feltétel kellene, hogy ön, én, és még több tízezer, több százezer ember bízzon annyira egymásban, hogy pártokat alapítson, azokon belül tisztségviselőket válasszon, akik választási programot írnak; és bíznunk kellene abban, hogy ezt tényleg becsületesen végre is hajtják. Nem bízunk egymásban. Ha pártot kellene alapítanunk, gyanúsan méregetnénk egymást: vajon a másik milyen hatalmi pozícióra tör, illetve milyen gyanús üzleteket akar nyélbe ütni? És nem jönne össze egy pár tízezres tagság, hogy azok többségének semmiféle pozíciója nem lesz, csak a választási programba tudna küldöttei révén beleszólni. Ilyen tag ma nemigen akarna senki sem lenni, akkor már inkább marad egyszerű szavazó, aki választ a Caesar-jelöltek között.

Nem is kellene ennyire túlragozni. A „Mikor volt jobb, Orbán alatt vagy Gyurcsány alatt?” típusú beszélgetések és viták mind-mind a vezérdemokráciáról szólnak − és ezek nagyon tipikusak. Az „X párt az Y programmal jutott hatalomra, de ez a program nem teljesen váltotta be a hozzá fűzött reményeket”  típusú beszélgetések és viták lennének jellemzőek egy liberális demokráciában − és mikor hallottunk utoljára ilyet?

Ezért nincs liberális demokrácia, ezért szűnt meg már a Fidesz 2010-es hatalomra kerülése előtt, és ezért nem is számíthatunk az újjászületésére.