Élet a foci után

„Katasztrófa lett volna számotokra, kedves brazilok, ha nyertek. Újabb négy évig lubickoltatok volna a tévképzetben, hogy a világ hősei vagytok mind a kétszázmillióan, beleértve azokat, akik fel sem ismernek egy focilabdát. Még a végén azt is kitaláltátok volna, hogy civilizáltak vagytok. Pedig annak az egyik galaktikusan elfogadott mércéje éppen az, hogy nem kezd az ember zavarogni egy sportesemény ürügyén, mert tudja jól, hogy az nem a főfogás, legfeljebb a desszert. Nincs a sportnál jelentéktelenebb és csalókább eredmény egy nemzet életében. Még a középiskolai matekverseny is többet számít.

Sorsközösségben vagyunk, mint az írek a zsidókkal. Nemzeteinkben gyökeret vert a képtelen, idióta gondolat, miszerint a sportsikereink hozzájárulnak a jólétünkhöz és boldogságunkhoz. Megvannak hozzá a cinikus és hasonlóan korlátolt politikusaink is, akik táplálják ezt a tévedést, mert szeretik az olyan csökött agyú debileket, mint a futballszurkolók, akiknek minden pofátlan lopást el lehet adni nemzeti sportbüszkeséggel. Az ilyen megesznek bármilyen más fosfőzeléket is. Meg is etetik velük, nagykanállal. Belőlük lesznek a pártház védői.

Nem gyászolni kell most, kedves brazilok. És még véletlenül sem azon gondolkodni, hogy miképpen nyerhetnétek négy év múlva. Hanem azon, hogyan érhetitek el, hogy tökmindegy legyen, nyertek-e. Hogy legyen életetek, sikeretek ezen kívül. Hogy felnézhessetek a brazil űrállomásra, miközben kikaptok pingpongban, és honfitársaitok mind tudják, hogy felfelé kell nézni ilyenkor. Hogy felfogjátok, semmi nem múlik a focin, és aki azt hiszi, hogy mégis, az egy kötöznivaló idióta.”