Mi vagyunk a kultúrgettó

„De mégis mit gondoljon az elsőlemezes magyar zenekar, amikor a kereskedelmi tévékben majomkodó, vagyis feltehetően jobb anyagi és egzisztenciális helyzettel rendelkező zenészek visszatérő vendégei az NKA szokásos pénzosztásának? Sírjon vagy nevessen a kezdő dalszerző, amikor az 50 felé közelítő Czutor Zoltán három különböző indokkal szakít le 1,6 millió forintot a közösből? Milyen útat képzeljen el magának mondjuk egy pécsi zenekar, amikor az egész országban elsőszámúnak számító Quimby is rá van szorulva a turnéját támogató adópénzekre? Vagy csak addig fosztogatják a magyar zeneipar rendszerváltás óta oszló hulláját, ameddig van róla még mit leszedni?

A kiemelt nevek esetében kereskedelmileg sikeres produkciókról, de legalábbis népszerű személyekről van szó, akik a saját teljesítményüket alacsonyítják le azzal, hogy bulvármegjelenéseik és a nem kevés szerzői jogdíjuk mellett képesek még az államtól is pénzt kunyerálni. Ezzel saját maguk vallják be, hogy a nem létező magyar könnyűzenei piac voltaképpen miattuk olyan, amilyen, mert nemcsak prioritást élveznek a fiatalabb, feltörekvő előadókkal szemben minden fesztiválon vagy koncerten, de még a kicsiknek szükséges anyagi lökést megadó szervezetre is rátelepednek a művészetükkel, aminek persze ára van, fizesse meg szépen a magyar adófizető, miután kiszámláztam a TV2-nek az előző tehetségkutató-szezon zsűrizését. (…)

Szükség van a támogatásra. Egy ennyire fejletlen, évtizedekkel visszamaradt zenei kultúrájú országot nem lehet kizárólag piaci alapon működtetni, mert akkor még a mostaninál is siralmasabb lenne a helyzet. Csak itthon az az attitűd, hogy az a pár ember, akiknek sikerült piaci alapon prosperáló könnyűzenei vállalkozást felépítenie (vagy a személyét rendszeres médiaszerepléssel pénzzé tenni), túlhízott disznóként tolakszik oda az éhező süldők elé a vájúhoz pénzosztásnál. Az első lemezére készülő progesszív folkpopot játszó tinédzserek meg inkább elmennek orvosnak, ügyvédnek vagy bárminek.”