A tejföl megvan, de hol a macska?

„Érdemes lenne utánanézni, hol botlik bele a Népszava mindig egy hatos kartonba? A Népszabadság meg? A sértés legcsekélyebb szándéka nélkül, minden intézményben, minden főhivatalban ott ülnek azok az emberek, akik legelőször a Népszabadságot hívják fel. Meg másodszor is. Zsigeri szimpátiából.”

Hát, ezt se ma írták. Seszták Ágnes vetette papírra kilenc éve. (Ki fizeti a Révészt? Magyar Nemzet. 2005. augusztus 18.) Manapság nemigen vádolható azzal e két napilap, hogy bennfentes kapcsolataik lennének. Hogy a minisztériumokban, a kormány-és államfő hivatalában, az ügyészségnél, a titkosszolgálatnál, a KEHI-nél, a köztulajdonú vállalatoknál, a kormánypárti önkormányzatoknál dolgozó illetékesek azon törnék a fejüket: milyen zaftos (és bizalmas) dokumentumokkal kedveskedjenek a szenzációra éhes újságíróiknak.
 
Az utóbbi években jobboldali napi-és hetilapokat, tévécsatornákat ér folyamatosan ugyanaz a vád. Miszerint közhatalmi szervektől, közintézményektől megkapnak nyomozási, vizsgálati iratokat, lehallgatási felvételeket, az ellenzékre vagy kormánykritikus személyiségekre nézve terhelőnek mondott adatokat. Illetve, hogy a megindult eljárásról, nyomozásról jóformán előbb tudnak, mint a gyanúsított, aki ellen folyik. Egyértelmű tehát: olyan papírokról van szó, amelyek publikálása a hatalom érdekében áll. És amelyeket az ország csúcsvezetése örömmel, készséggel játszik a felé húzó médiaszegmens kezére. Aligha vitatható, hogy ez a fajta újságírás a kisebb ellenállás irányába mozdul, a könnyebbik végét fogja meg a munkának. Itt nem kell rohanni a kérdések elől menekülő politikus, intézményvezető, hivatalnok után. Nem kell ugyanazon kérdéseket újból és újból feltenni. Hogy aztán újból és újból ne válaszoljanak, vagy az érdemi feleletet mellőzve, semmitmondó dumával próbáljanak lerázni. Nem kell beperelni az intézményt, hogy hajlandó legyen kiadni a dokumentumot. Kifizetődő, mindkét félnek előnyös.

Gondolom, hogy így lehet. Direkt tapasztalatom ugyanis nincs. Másfél évtizedes sajtópályafutásom alatt soha, egyetlen kormány idején sem voltam bennfentes, csókos zsurnaliszta. A Mandiner olvasóinak elsöprő többsége publicistaként ismer. S írásaim oroszlánrésze tényleg vélemény-, illetve elemzőcikk. De néha írtam leleplező riportokat is konkrét ügyekről, bár profi oknyomozónak nem merném titulálni magam. A Medgyessy-kormány idején például a gazdasági tárca vállalkozásfejlesztési pénzeit kutattam az ÉS-ben, a nem igazán hízelgő (és politikailag sem feltétlenül korrekt) Gazdasági etnobiznisz címmel. A cikk sajnos egészében nem online, de az ügyben reagáló SZDSZ-es miniszteri biztos (későbbi EP-képviselő) hangvételéből érződik: finoman szólva sem zártak a szívükbe, nem lettem náluk csókos. Ugyancsak a Medgyessy-kormány idején nyomozgattam, – az ugyancsak nem az akkori kormánynak hízelgő Tömegsír a gardróbban címet viselő riportban – bizonyos régi titkosszolgálati ügyek után kérdezősködtem. (Nem akarom hosszan részletezni, a teljes cikk megvan a könyvtárakban, akit felcsigáztam, olvassa el.) Szintén a D-209-es elvtárs regnálása alatt volt, hogy Rajnai Attila a kecskeméti önkormányzati kampányt dolgozta fel, jómagam pedig az akkor MSZP-s vezetésű Győrét. Én főként a helyi MSZP-holdudvari média vitatható kampánykiadványára fókuszáltam. (Rajnai cikke és az enyém is olvasható itt.)

Akkor az MSZP-SZDSZ adminisztrációnak kellemetlen anyagokat írtam. Ma pedig nyilván a Fidesz-kormánynak kényelmetlen, hogy immár harmadjára kérdezem Pintér Sándor Belügyminisztériumát: a Kínai Népköztársaság elitrendőreinek kiképzése mellett még más antidemokratikus rendszer erőszakszervezetének tagjait is okítjuk? Lehet, hogy rosszul végzem a munkám, de nekem politikus és közintézmény-vezető soha nem adott oda készségesen, haverilag papírokat. Ha valamit megírtam, annak nyersanyagát úgy kellett - kényes kérdéseket feltéve, leveleket írva, a riportalany nyakára járva, odatelefonálgatva, bírósággal és adatvédelmi biztossal fenyegetőzve - kikényszeríteni belőle. Szóval ezt a fajta, haverkodós, csókos, bennfentes újságírást nem ismerem. Azon pedig jókat röhögök, hogy a miközben balról voltam már Fidesz-szálláscsináló, a jobbos kommentelők szemében balliberális vagyok. Akkor tessék már ezt megmondani a balliberálisoknak is.

Ugyanis a balliberális értelmiség oroszlánrésze ki nem állhat engem. Ugyanazon okból egyébként, mint a pártos jobboldaliak. Hogy rendszeresen igyekszem feltárni elfogultságukat, a kedvenc pártjaikkal való összefonódottságukat, paranoiájukat. Én ugyanolyan lesújtó véleménnyel vagyok arról, mikor a szoclib ciklusokban etetett kézből az MSZP vagy SZDSZ által uralt közhatalom bizonyos, általa favorizált újságírókat. A hatalomtól privilégiumokat elfogadó kurzusmédiát világnézeti hovatartozástól függetlenül utálom. Most például úgy vélem, szar lehet Fidesz-holdudvari vagy Fidesz-párti oknyomozó riporternek lenni. És ezt mindenféle irónia nélkül mondom. 2002 és 2010 között ezek az újságírók mégiscsak komoly, jelentős munkát végeztek. Feltártak a Kulcsár-, Hagyó-, és Zuschlag-ügyben, brutális rohamrendőröket, titkosszolgálati, alvilági hátterű dolgokat lepleztek le, valódi teljesítményt nyújtottak. És most? A pár hírmondónak megmaradt szoci polgármester, valamint általában a gyenge, megosztott, alulfinanszírozott és eladósodott „norvégbérenc” ellenzék, illetve civilek ügyeit tárják fel. Amelyhez segédkezet nyújt nekik a teljes államhatalom.

Valószínűleg ők is érzik, mennyire ciki ez. Hogy egyre kevésbé védhető az ilyenfajta újságírás. A kilencvenes években, és még utána is jó darabig, mikor azt kérdezték: a jobboldali sajtó miért nem tárja fel a jobboldal ügyeit is, ugyanaz volt a felelet. „Majd ha egyenlő erőviszonyok lesznek a sajtóban, akkor lesz értelme a kritikának” – írta Seszták Ágnes a fentebb citált publicisztikájában. „Majd ha a Magyar Nemzetben olyan kritikus írások jelennek meg a jobboldali kormányokról, mint amilyeneket én írtam a Horn-kabinet idején, akkor vitathatják a függetlenségemet” – mondta Uj Péter Index-főszerkesztő 2004. április 22-én a Heti Válasznak adott interjúban. S mit felelt erre a Heti Válasz interjúkészítő munkatársa akkor, tíz évvel ezelőtt? „Ha majd annyi jobboldali napilap lesz, mint baloldali, akkor minden bizonnyal erre is sor kerül” – tehát egyrészt nem cáfolta, hogy kevesebb a saját oldalra irányuló bírálat a jobboldali médiában. Másfelől belebegette: amint a javukra változnak az erőviszonyok, olyan kritikusak lesznek a nekik kedves hatalommal, hogy csak na. Hát ez az idő eljött. Ugyanannyi jobbos politikai napilap van, mint balos. Sőt, lehet, hogy – mivel a Népszava erősen gyengélkedik – talán már itt is kétharmados fölény lesz.

Ergo, ami korábban még jogosnak volt mondható bizonyos logika alapján, az mára védhetetlen, üres kifogás lett. Momentán a jobboldali média aligha mondhatja, hogy pénzügyi, logisztikai vagy személyzeti hátrányban lenne a balliberálissal szemben, inkább azt mondhatni, hogy kifejezetten túlkínálat van jobboldali orgánumokból. Korábban, mikor saját oldallal szembeni kritika hiányát vagy ritkaságát vetették a szemükre, jött az obligát hivatkozás. Miszerint majd ha erőegyensúly és kiegyensúlyozottság lesz, tehát megizmosodnak, akkor lesz kritika, a saját oldal elszámoltatása is. Nos, a kiegyensúlyozás megtörtént, sőt, inkább jobbos médiafölényről beszélhetünk aktuálisan. A tejföl megvolna, de hol a macska?  A Fidesz-szimpatizáns média főárama jelenleg azt csinálja, amivel korábban ő vádolta (gyakran joggal) a szoclib nyilvánosságot. „Érdekes volt megfigyelni, milyen rugalmasan alkalmazkodott a fősodor által deklarált újságírói szerepfelfogás az aktuálpolitikai helyzethez. Amíg a Németh-kormány alatt még az volt a szlogen, hogy az igazi sajtó mindentől független, az Antall-kormány alatt ezt már felváltotta az új jelszó, amely szerint a sajtó a természeténél fogva mindig ellenzéki. Kereszty András, a MUOSZ előző elnöke az MDF-kormány idején még arról biztosította a kormánypárti képviselőket, hogy mennyire fogják majd szeretni őket az újságírók, ha ellenzékbe kerülnek. Ehhez képest az innovatív szakma a kormányváltás után feltalálta az ellenzékellenes újságírást, a függetlenség jegyében pedig vidáman elfogadja a különböző minisztériumok szponzorálását is.” – vélte Bárány Anzelm, a Fidesz-sajtóosztály korábbi munkatársa Volt egyszer egy sajtószabadság - Média és politika 1987-1997 című, a sors különös iróniájaként holland pénzből (még jó, hogy nem norvégból) kiadott tanulmányában. Hát nem ugyanez van most jobb felől? Kormánykritikus, hatalombíráló publicisztika azért akad a jobboldali térfélen. (Tegyük hozzá, meg kell adni, hogy ebben a Mandiner, mint véleményportál élen jár.) De kormánypártilag privilegizált, állami megbízásokban részesített cégeket, és azok bizalmas politikai nexusait leleplező riport bizony nemigen.

Nem gondolom, hogy mindez azért volna így, mert a jobboldali újságírók közül senki ne akarna ilyet írni, vagy ne lennének rá szakmailag képesek. Csak hát az a tulajdonoskör, mely a főáramú kormánypárti médiát birtokolja, nyilván nem érdekelt ezekben. A kormányoldali újságírók egy része jól elvan így. Leginkább azok, akik úgy gondolkodnak: a média nem önálló hatalmi ág vagy társadalmi alrendszer, hanem a szekértáboros törésvonalak nyilvánosságbeli leképződése, visszatükrözője. De van egy másik szegmens is. Amely úgy véli, a média független erőközpont legyen, amelytől pártállástól függetlenül reszkethetnek a politikusok. (Jómagam eme utóbbi felfogás híve vagyok. ) E két irányzat nem vált még szét, nem különült el a jobboldali nyilvánosságban. Mert a legpártosabb Fidesz-hívő újságíró se mondja ki nyíltan, hogy én kérem, a Pártot szolgálom. (Mer’ az mégiscsak ciki volna.) És a független média híve, a függetlenségre vágyó zsurnaliszta is csak titokban mer az lenni a jobboldalon. Az „érted haragszom, nem ellened” álcájába burkolja valódi érzéseit. Hogy valójában már nagyon is ellenük is haragszik.

Bizonyos értelemben ez mentalitás, lelkialkat, szocializáció kérdése is. Van olyan embertípus, akinek nem okoz gondot egy szakma művelőjeként a politikai felsőbb érdek, a nemes cél jegyében alárendelődni a hatalomnak. Van azonban, aki túl önérzetes ehhez, aki szuverén, önjáró és öntörvényű hatalmi ág akar lenni, nem pedig a hatalom eszköze. Ez utóbbinak az talán még belefér, hogy egy ellenzéki párt szimpatizánsaként a politikai főhatalmat támadja. De az már egyre kevésbé, hogy a rendszerváltás óta a legerősebb politikai főhatalom szolgálatában újra meg újra leleplezze az e nélkül is jóformán haldokló ellenzéket. Egyszer majd nyilvánosságra kerül az is, hogy a látszólag oly magabiztos (és gyakran arrogánsan fölényes, cinikus) jobboldali médián belül hány egzisztenciális dráma, személyes meghasonlás és durvuló vita zajlott le. (A liberális médiában én is beszereztem hasonló sebesüléseket.) Hány újságíró szégyelli magát a megalkuvásai okából. Vajon hányszor kell még legyőzni és leleplezni az ellenzéket ahhoz, hogy már abszurd legyen az egész?

A szekértáboros harcmezőn kívül is van értelmes élet. Írhat valaki a szoclib és jobbos hatalmak ellen egyaránt. Most komolyan, azt hiszik, hogy Bajnai Gordon ezt az elemzőriportot megköszönte nekem? Vagy ezt a beszólást? Soros György hálás nekem azért, hogy öngyűlölő kapitalistának neveztem? Igen, kedves jobbos kollégák, bőven lehet találni olyan idézetet, melyek szoclib elfogultságot, részrehajlást bizonyítanak. Nem ez a kérdés, hanem, hogy ezt mire használom? Arra, hogy bizonyítsam, a pártosság és függőség milyen gáz, a függetlenségre törekvés pedig milyen menő? Vagy arra, hogy igazoljam, legitimáljam saját pártos függőségemet? Én az előbbihez keresek partnereket.