Pedofília Magyarországon

„Pedofília az orvos szemével

A fentiekben a pedofíliát bűnözői oldalról vizsgáltuk, az alábbiakban az áldozati oldalról tesszük ugyanezt. A kérdésünk immár nem az, hogy hogyan, hanem, hogy miért kell büntetni a pedofíliát. Fentebb nagyjából meg is válaszoltuk a kérdést: azért, mert az emberek devianciaként értékelik. Azért értékelik devianciaként, mert „a függő helyzetben lévő, testileg és lelkileg éretlen gyermek – kiszolgáltatottsága és éretlensége miatt – a szexualitást felfogni, megérteni nem tudja, ezért ahhoz hozzájárulni, abba beleegyezni érdemben nem képes, és egy idő előtti szexuális kapcsolat mérhetetlen károkat okozhat neki” (Balog–Virág, 2000).

Rövidebben fogalmazva: bizonyítottan kártékony magatartásról beszélünk. Azt persze, hogy kit tekintünk éretlennek, társadalmi-kulturális konstrukció. Tényekkel alátámasztható például, hogy manapság a gyermekek testi fejlődése a jogszabályokban meghatározott 14 éves kornál fiatalabb korban kezdődik. Ezek a tények arra ösztönözhetnének minket, hogy szexuálisan érettnek titulálhassuk az 14 éves gyermekeket. Nem szabad viszont elfelejteni, hogy a testi érettséggel a szellemi érettség nem, vagy nem feltétlenül társul (Peszleg, 2004).

A gyermek ellen elkövetett pedofil jellegű bűncselekményeknek általában kétféle formája létezhet: az az eset, amikor egy hozzátartozója fajtalankodik/közösül vele, illetve, ha ugyanezt egy idegen teszi. Ez némiképp megfeleltethető egyébként a vérfertőzés–megrontás fogalompárnak, noha nem esik azzal egybe. A vérfertőzés a gyakoribb jelenség, a rosszul működő család kétségtelenül a legveszélyesebb hely egy gyermek számára (Kránitz, 2000). A bűncselekmény gyermekre gyakorolt hatása is ennek a dimenziónak mentén lehet többféle. Tulajdonképpen az, hogy mennyire viseli meg a gyermeket, attól függ, hogy az elkövető mennyire közeli ismerőse, hozzátartozója. A pszichológusok szerint minél kevésbé tartja a gyermek magához közelállónak az elkövetőt, annál könnyebb kihevernie az őt ért sokkot. Amennyiben ugyanis az elkövető a gyermek közeli hozzátartozója, nem tud haragudni rá, nem tudja a bűncselekmény miatt felgyűlt agresszióját levezetni, és így azt önmaga ellen fordítja. E miatt van az, hogy az ilyen esetekben szinte kizárt, hogy feljelentés történjen, és eljárás indulhasson az elkövető ellen. Az áldozat a cselekmény helyszínéről nem tud elmenekülni (mivel általában a saját otthonáról van szó), és nap, mint nap szembesül a történtekkel, képtelenné válva az események feldolgozására. Bezárkózik, szociális fóbia alakul ki benne, folyamatosan szorong, depresszióssá válik. (A vizsgálatok alapján depressziós tüneteket produkált az áldozatok 94%-a.) Megváltozik a világfelfogása, meginog az emberekbe vetett bizalma, az élet értelmébe vetett hite. Minél többször, minél közelebbi hozzátartozója közösül vagy fajtalankodik vele, annál hevesebb érzelmi sokk éri. Ez később megnyilvánulhat felnőttkori kriminális karrierben (Balog–Virág, 2000) – bár ez utóbbi összefüggés egyáltalán nem törvényszerű. A Michel St-Yves–Bruno Pellerin (2000) szerzőpáros, kutatásaik alapján, nem látják igazoltnak azt a hipotézist, hogy áldozatból tettes lesz. Ráadásul megállapítják, hogy a szexuális erőszakot elkövetők sokszor csak cselekedetük igazolására találják ki, hogy gyerekkorukban ők is áldozatok voltak.

Ami egyértelmű: a pedofíliát devianciának minősíti a legtöbb mai társadalom, és ennek megfelelően szankcionálja. Ahogy a bűn, úgy annak szankcionálása is társadalmikulturális konstrukció: el kell dönteni, hogyan tekintsünk az elkövetőre: mint betegre, vagy mint bűnözőre. Másképp fogalmazva: börtön vagy kórház? Amennyiben úgy véljük, hogy a pedofília nem genetikai-biológiai eredetű meghatározottsága az egyénnek, következésképp saját maga tehet róla, börtönbe kell csukni, ellenkező esetben kórházi kezelésre szorul. A jelen kor tudományos közvéleménye szerint a pedofília betegség. Ezek szerint a pedofília az egyén génjeiből fakad? Magyarország „első számú” orvos-genetikusa szerint igen. Vagyis, mégsem egészen: „A szexuális élet deviáns-aberráns megnyilvánulásait a szakirodalom parafíliának nevezi […] A parafíliákat komplex pszichiátriai betegségnek tartják. […] Ez azt jelenti, hogy egyrészt egyszerre több génre vezethető vissza a hajlam, amit külső hatások is provokálnak” (Czeizel, 2000; 104.).

Arról van szó tehát, hogy a pedofíliára* való hajlam genetikai eredetű, ahhoz viszont, hogy a hajlam megnyilvánuljon, kellenek az „ártó külső hatások”. A későbbiekben azonban bevallja, hogy a pedofília genetikai eredete nem bizonyított. (Megjegyzem, a „társadalmi” eredete sem.) Épp ezért a homoszexualitást hozza fel példaként, mint egy bizonyítottan genetikai eredetű „betegséget”, amit jellegéből fakadóan nyugodtan hasonlíthatunk a pedofíliához. Állítása szerint a genetikusok 99,5%-os valószínűséggel megtalálták a homoszexualitásért felelős gént, ami azt sugallhatja, hogy akár a pedofíliát is okozhatják a gének. A valóság másik oldala viszont, hogy a homoszexuálisoknak csupán 60%-ában találtak ilyen gént, és sok genetikus még ezt a 60%-ot is jócskán túlzónak tartja (Czeizel, 2000). Ez azt bizonyítja, hogy a homoszexualitást okozhatják a gének, de csak részben. A genetikus biztosra veszi, hogy „a pedofilok e betegségükről ugyanúgy nem tehetnek, mint a szívinfarktust vagy a tüdőrákot elszenvedők” (Czeizel, 2000; 107.). Ezt a fentiek alapján igen jó példának tartom, mivel léteznek emberek, akik hajlamosabbak például a tüdőrákra, mint mások, de az is bizonyos, hogy az egyéni „felelősségnek” is nagy szerepe van abban, hogy a betegség kialakuljon. Épp ezért, mint ahogyan a tüdőbetegeket is, a pedofilokat is gyógyítani kell. Az orvos így a kórház, és nem a börtön mellett teszi le a voksát. A statisztikák alapján a börtönből kikerülő pedofilok 100%-a – vagyis az összes – ott folytatja bűnözői pályafutását, ahol abbahagyta (Kránitz, 2000). A pedofil kezelése pszichoterápiával történhet, illetve a nemi vágy csökkentésére hormonkezelés alá lehet vetni az egyént. Ez egyfelől nem kockázatmentes eljárás (Czeizel, 2000), másfelől viszont véleményem szerint azért drasztikus eljárás, mert nem a közvetlen problémát (ti. a pedofíliát magát) szünteti meg. Arról nem beszélnek, hogy a pszichoterápia mennyire bizonyul hasznosnak, de ezzel kapcsolatban egy jelentős logikai problémát látok: ha a pedofília valóban genetikai eredetű –amiben személy szerint nem vagyok teljesen biztos – akkor miért lehet hatásos a pszichoterápia, melynek a génállományunkra semmi befolyása a nincsen. Arra, hogy mennyire kevéssé játszik szerepet a génkészlet a pedofíliára, abból következtetek, amit a genetikus mond a homoszexualitással példálózva. Ikerkutatások alapján ugyanis kiderült, hogy, amennyiben egy egypetéjű ikerpár egyik tagja homoszexuális, a testvére 50%-os valószínűséggel szintén az (Czeizel, 2000; 106.). Nos, mivel az egypetéjű ikerpárok génkészlete tökéletesen azonos, a szabály alapján a testvérpár mindkét tagjának homoszexuálisnak kellene lennie. Czeizel erre azt mondja, hogy ilyen nagy szerepe van a külső hatásoknak. Ebből kiindulva pedig abban a hitünkben erősödhetünk meg, hogy még annyi szerepük sincs a géneknek a homoszexualitást illetően, amennyire ebből az 50%-ból következtethetnénk. Az ikerpárok többségét ugyanis igen hasonló hatások érik a szocializációjuk során, vagyis, ha a testvérpár egyik tagját a homoszexualitást kiváltó hatások érik, a másik tagját is érniük kell. Így már az 50%-os arányban is igen nagy szerepe lehet az úgynevezett „külső hatásoknak”.”