„Nézem a fotót az újságban. Tizenhárom sötét öltönyös középkorú férfi. Az új magyar kormány, tetézve az államelnökkel és az országgyűlés elnökével. Nő egy szál sem. A nők a díszes termen kívül találhatók, majd ők fogják kitakarítani a helységeket, ha elmentek a sötét öltönyösök.
No sebaj, azért majd csak bejutnak néhányan a második nemből a félszáznyi államtitkár közé. Azért nem semmi ez a szám, tetézve még a helyettes államtitkárokkal, innen-onnan jóval száz fölé kúszik a számuk (mindegyik titkársággal, kocsival, ha kell, sofőrrel). Becsúszhat ide egy-két nőnemű is. (...)
A mostani magyar politikai ellenzéknek alapos megújulásra van szüksége. Nem egynél közülük vezető- és vezetésváltást kell végrehajtani. Keresik a jelölteket (dehogy keresik, rég tudják már, ki lesz). Pártelnökök, fő- és közönséges polgármester-jelöltek kerestetnek. Női név nincs közöttük. No jó, nem egészen, mert minél kisebb a település, annál inkább előkerülnek a nők, hadd bíbelődjenek ők a gondokkal. De megyei jogú városokban, fontos gazdasági központokban? Ugyan! A hatalom nálunk továbbra is férfi-ügy. Hallom az ellenérvet: a nők nem is akarnak politizálni. Tényleg? Vagy csak könnyebb félrelökni őket.”