Csend és autonómia

„A hazai közbeszédben számottevő hangsúlyt kap az a jelenség, amelyet egyes társadalomkutatók »csendes generációként« értelmeznek. [1] Eszerint létrejött a rendszerváltás utáni fiataloknak egy olyan nemzedéke, amely a közügyek iránt közömbös, és semmilyen formában nem kíván tenni a jövőjéért. Konformok, távol tartják magukat bármitől, ami kockázatosként értelmezhető. Vállalkozni nem áll szándékukban, noha maguk úgy gondolják, hogy a multinacionális vállalatok helyett Magyarország jövőjének letéteményesei a magyar tulajdonú kis- és középvállalkozások. Szeretik a gyerekeket, azonban tartanak a gyerekvállalással együtt járó gazdasági kockázattól. [2] Egy szónak is száz a vége, nagyon is úgy tűnik, mintha a rendszerváltás után felnőtt első nemzedék önmagáról és a magyar társadalomról való gondolkodása élesen szemben állna cselekvéseikkel. Vagyis, pontosabban, cselekvéseik hiányával, általános passzivitásukkal.

Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy ez a nézet önmagában leegyszerűsítő. Egy dolog számon kérni az egyéneken moralizáló hangnemben a »partiélet« túlsúlyát a mai fiatalok életében, viszont egészen más dolog mélyreható diagnózist felállítani, nemhogy megoldási javaslatokat találni. Elsősorban a kiindulási pontot tekintsük meg. Akik a konform passzivitásként jellemezhető, generációsként felfogott társadalmi jelenséget hangsúlyozzák, azt állítják, hogy ez egyfajta tétlenség, amely együtt jár a közügyektől való elfordulással és általános erkölcsi iránymutatás hiányával. Ugyanakkor számos esetben ezt az anómiaként jellemzett állapotot nem egyszer a specifikusan magyar helyzet sajátosságaként értelmezik. Szokása a magyar társadalomtudománynak siránkozni a magyar társadalom elmaradottsága miatt. Például Sík Endre szerint a magyar társadalomban a kapcsolati tőke túlsúlya figyelhető meg, szemben a felvilágosult Nyugattal, ahol állítólag a gazdasági előnyök megszerzésében nem játszik akkora szerepet a kapcsolati tőke, mint nálunk. [3]

Nyugaton bezzeg minden másképpen működik! Ott nem konformok, hanem szabad egyéniségek az emberek! Mielőtt túlzottan belerévednénk a Nyugat-imádatban, szemügyre kell vennünk a konformizmus kérdését. Elvégre, sokak számára meglepő módon a konformitás első nagy és átfogó kutatását éppenséggel az Egyesült Államokban végezték. David Riesman és kollégái az 1960-as évek Amerikájában, a demokrácia és liberalizmus Bábeljében felfedezni véltek egy jelentős karakterológiai (jellemtani) változást. Míg korábban vagy a tradíciótól-vezérelt vagy belülről-vezérelt karaktertípusok voltak a jellemzőek, mára (az 1960-as évekre) a kívülről-irányított személyiségtípus vált általánossá. Hangsúlyozzuk, hogy egy, a magyarnál állítólag individualistább és »szabadabb« társadalommal volt dolguk.

Mik a tanulságai ennek? Egyáltalán, mi az, hogy konformitás? Észre kell vennünk, hogy a konformitás mint olyan, normális jelenség. Egyetlen olyan társadalom sincs, ahol ne lennének vezetők és vezetettek. A konformitás annak folyamata, ahogyan valaki igazodik a társadalmi normákhoz és elvárásokhoz, sem több, sem kevesebb. Önértéket tulajdonítani a konformitásnak bármely irányban éppen ugyanakkora balgaság, tekintsük pozitív vagy negatív értéknek a konformitást. Korábbi társadalmi paradigmákban, a konformitás elsősorban a Tradíción, Hagyományon keresztül zajlott. Ennek alapján elsajátítottak egy bizonyos nép vagy törzs tagjai bizonyos szent tudásformákat az ősök által kidolgozott és áthagyományozott rituálék, rítusok, szertartások keretein belül. Nemcsak a tudás alapult áthagyományozáson, továbbadáson, hanem a tudás átadásának formái is átöröklődtek. Ez, a hagyományokon alapuló társadalmak konformitási mintája nevezhető »tradicionálisnak.«”