„Nem voltam a nemi kvóta híve: vagyis nem támogattam, hogy európai uniós irányelvek alapján jelöljük ki a kötelező minimumot, hány nő kerüljön be (legalább) a parlamentbe, a kormányba, a vállalatok élére, a közigazgatás vezető testületeibe. Gondoltam, megvan a nőknek a magukhoz való eszük: aki vezetői karrierre vágyik, tegyen érte, bizonyítsa a rátermettségét – és feltételeztem, hogy a férfiaknak is megvan a magukhoz való eszük, nem gátolnak meg egy jó (női) munkaerőt, hogy közös ügyüket a maga sajátos képességeivel kiegészítse, kiteljesítse. Hagyjuk tehát, hadd menjen minden a maga természetes folyása szerint!
Mára egyre inkább úgy tűnik, naivan gondolkoztam. Finoman fogalmazva. (...)
A nők közül többen joggal tartanak attól, hogy a munkahelyi vezető szerep elveszi minden idejüket a családtól. Ez valós veszély, de gondolkodjunk csak el: jobb az, ha a családapák idejét veszi el a családtól? Az apák kevésbé fontosak a családban? Tévhit, ha valaki erre igennel felel! Meddig van szüksége egy gyereknek sok-sok energiát igénylő szülői figyelemre? 10, legfeljebb 12 éves koráig? Az a nő, aki visszamegy a munkahelyére, mondjuk 35-38 éves korában – miért ne lehetne az ötvenes éveire vezető? (...)
Nem elég itt-ott egy-két »kirakatnő«! Lélektani vizsgálatok szerint egy kisebbség képviselőinek el kell érniük a kritikus 30 százalékos arányt egy közösségben ahhoz, hogy önálló arculatukat meg merjék mutatni, hogy közösségi igényeiket hathatósan tudják képviselni.
Hallok olyan aggódó hangokat is, hogy ez a női kvóta-kezdeményezés túlságosan párt-ízű, vagyis túlságosan kötődik a liberális politikai oldalhoz. Hát ez valóban elég nagy probléma, vagyis szomorú dolog! Az a szomorú, hogy nem kötődik a kezdeményezés ugyanennyire a konzervatív oldalhoz is. Holott célkitűzéseik között szerepel a férfiak és nők egyenlő társadalmi érvényesülésének segítése.”