„A jelenleg 2000 megawatt kapacitású paksi atomerőmű adja az ország áramtermelésének negyven százalékát. Ez a rendszer irányíthatóságát figyelembe véve egészséges arány, de mivel egy atomerőművet nem lehet »fel- és letekergetni« a fogyasztói igényekhez igazodva, felvetődik a kérdés, mi lesz a két új, összesen ugyancsak 2000 megawattos blokk belépése, vagyis a kapacitások megduplázása után a régi egységek fokozatos leállításáig tartó időszakban. Lehet persze, hogy a »felesleget« exportálni tudjuk majd – például a német iparnak, amely egyre inkább versenyhátrányt szenved a megújuló források növelése miatt dráguló villamos energia miatt –, de előfordulhat, hogy nem lesz mód kivitelre vagy más rendszer-irányítási eszköz bevetésére minden esetben, amikor erre szükség lenne. És itt jön a képbe az energiatárolás kérdése, s vele a Duna.
A Magyar Villamos Művek nemrégiben cáfolta, hogy a paksi bővítés kapcsán szükség lesz egy szivattyús-tározós erőmű megépítésére – a korábban a Dunakanyarba tervezett egység tervét a vízlépcső-beruházás leállítása, végső soron a rendszerváltás elsöpörte –, ám mérnöki berkekben makacsul tartja magát az a vélemény, hogy enélkül bajos elképzelni az építkezést. Ráadásul egyesek szerint a régi paksi blokkok fokozatos leállítása után is lenne létjogosultsága az energiatárolást lehetővé tevő megoldásnak, hiszen nagy teret nyitna a megújuló források, például a szél- vagy a napenergia felhasználásának a rendszerben.
A fentiekben már említett energiastratégia egyik lehetséges forgatókönyvként számba veszi a nukleáris kapacitások és a megújuló források együttes bővítésének lehetőségét. Eszerint talán ez a legdrágább megoldás mind közül, de egyszersmind ez szolgálja legjobban a szén-dioxid-kibocsátás visszafogását. Akárhogyan is, áramra a jövőben is szükségünk lesz, s az is biztos, hogy középtávon, mondjuk 2050-ig sok-sok ezer milliárd forintot kell fordítani fejlesztésekre az energetikában. Elég nagy összeg ez ahhoz, hogy egy kicsivel többet beszéljünk a forgatókönyvekről.”