Tíz szeletet a magyaroknak! – avagy kire uszul Európa?

Nem igazán tett jót Magyarország nemzetközi megítélésének a most beiktatott kormányfő tevékenysége, miként „ez egyértelműen kiolvasható a külföldi lapok kommentárjaiból. Érdemes megfigyelni, hogy a kormány pórázán tartott magyar sajtóhoz képest helyenként mennyivel nyíltabban és plasztikusabb hasonlatokkal bírálják” a miniszterelnököt – derül ki egy nemzetközi lapszemléből. A magyar kormányfő a németországi vizitjén egyértelművé tette: „nem kívánja a német modellt követni” – tudósít a Frankfurter Allgemeine Zeitung. A konzervatív Die Weltben pediglen Paul Lendvai „Magyarország az előreláthatatlan válságától szenved” címmel elemzi a helyzetet. „Beszédes a brit Economist írásának címe: Magyarországon a kaméleonoké a világ” – jellemzik a kormányfő elvtelenségét. A balliberális osztrák napilap, a Der Standard szerint a miniszterelnök száját „könnyedén hagyják el elgondolkodtató kijelentések, amelyek kétségeket táplálnak demokrácia-felfogásával kapcsolatban”. Nyugati bírálatok özöne zúdul a magyar vezetésre a közszolgálati média helyzetével összefüggésben. Mivel a köztévé „külső gyártásban készülő produkcióiról politikai nyomásra döntenek […] egyetlen uniós tagállamban sem olyan rossz a közszolgálati televízió helyzete, mint Magyarországon […] a Magyar Televízió távolról sem tesz eleget a politikai befolyástól való függetlenség minimális követelményeinek”.

 

A Fidesz-törzsszavazó, ezeket olvasván, megerősítve látja Orbán Viktor Kossuth téri szavait, miszerint „a bukott baloldal mindig kész arra, hogy Magyarország ellen uszítsa az újságírókat, az uniós intézményeket, a bankokat, a kartelleket és a multikat. Készek arra, hogy Tavares-jelentéseket írjanak, és hazugságokat terjesszenek Magyarországról”. Hát igen. Egy aprócska gond van csupán. A fenti mondatok nem most, és nem Orbánra vonatkozólag jelentek meg. Hanem a Vitézy Zsófia (a második Orbán-kormány idején az Emberi Erőforrások Minisztériuma sajtófőnöke, jelenleg a Brüsszeli Magyar Intézet Navracsics Tibor által kinevezett vezetője) által lapigazgatóként vezetett Reform 2004. október 1-i, Gyurcsány Ferenc beiktatásakor megjelent, nyugati lapvéleményeket idéző számában. Valamint az Európai Műsorszolgáltatók Szövetsége elnökének Gyurcsány Ferenchez intézett levelében, részleteket lásd itt. Kérdés, hogy ez nem ingatja-e meg Orbán Viktor beszédének lelkes hallgatóit? Nem gondolják e fentiek okán némiképp árnyalatlannak az orbáni diagnózist? Melynek lényege ama összeesküvés-elmélet, hogy a nyugati fórumok és intézmények a bukott baloldal láncos kutyái. Nem érzik-e az Orbán-rajongók, mennyire röhejes még konteónak is, hogy ez a szánalmas, tönkrevert, lúzer baloldal rángatja dróton Európát? Hogy ők uszítanak, a nekik dolgozó Nyugat pedig jól idomított blökiként ránk uszul? Nem, nem érzik. Nem bizony.

 

Ahogy – tegyük hozzá rögtön – az Orbán szavain felháborodó, kiakadó szoclib publicisták és MSZP-politikusok sem érzik saját mostani álláspontjuk hipokrita jellegét. Ők, akik a 2002-2010 közötti ciklusokban ugyanúgy hazájukra árulkodó Júdásoknak nevezték a rendőri atrocitások miatt Brüsszelben panaszkodó Fidesz-holdudvar tagjait, politikusait. (Várkonyi Tibor Felsült Júdások című örökbecsű klasszikusa ugyebár.) Sőt, Varga László akkori Fiatal Baloldal-elnök, MSZP-képviselő 2006 őszén hűtlenség gyanújával jelentette fel Orbán Viktort, mivel szerinte „az Európai Parlament néppárti frakciójának strasbourgi tanácskozásán október 24-én elmondott beszédével súlyosan veszélyeztette az ország gazdasági érdekeit”. A szereposztás változik, a lényeg ugyanaz. Az ellenzék kirohan Brüsszelbe mószerolni, panaszkodni, feljelenteni, a kormánypártiak pedig hazaárulásról, Júdásokról, s egyéb, konteó-mitológiába illő dolgokról beszélnek. Mi a rosszabb? Az árulkodás (amely természetesen demokratikus alapjog, bárki feljelentheti a kormányát Brüsszelben, legyen bár magánember vagy politikus) vagy a hazaárulózás (ami szintén demokratikus alapjog, mindenki azt nevez hazaárulónak, akit jólesik.) Kérdezhetném úgy is: melyik szánalmasabb? Előbbi, utóbbi, mindkettő? Vagy az, hogy eme szerepeket a játékosok arcátlan természetességgel cserélgetik? 

 

A „Tiszteletet a magyaroknak!” szlogenű Fidesz-plakátok legjobb mém-parafázisa a következő lenne. Ül Orbán Viktor egy asztalnál, a pocakjára feszülő, „Nem leszünk gyarmat!” feliratú pólóban. Előtte hatalmas, kamionkerék nagyságú, marcipánból kék-sárga EU zászlókompozícióra formált torta. Melyet két pofára zabál és közben tele szájjal ordítja: „Tíz szeletet a magyaroknak!” Vicces, de mégsem teljesen helytálló. Mert azt sugallja: ez az egész szabadságharc csak a pénzről szól. Dohányról, lóvéról, suskáról. Arról, mennyit tudunk kizsarolni az Unióból. De ez nem(csak) a pénzről szól. Pedig én nagyon szeretném, ha csak arról szólna. Aki kizárólag pénzre megy, az pragmatikus, laza, nem rángatják nyavalyatörős ideológiai görcsök, ősi szekértáboros rögeszmék. Ez a Brüsszelben árulkodás és Brüsszelre vicsorgás ugyanazon érem két oldala. Egy gyerekcipős demokrácia infantilizmusának, krónikusan alacsony érzelmi intelligenciahányadosának tünet-együttese. Az árulkodó és vicsorgó tábor, s vezetőik ugyanazt akarják: hogy Európa szeresse őket. A vicsorogva Európa ellen agitálók tán még jobban, mint az árulkodók. 

 

S itt kap szót Hans Habe. „Az ember azt akarja, hogy ne csak azok szeressék, akiket ő szeret; szeretetet akar azoktól is, akiket gyűlöl, sőt azoktól kiváltképpen. A szeretetszomj oly határtalan, amily korlátozott a szeretetre való készség: akinek szeretetre van igénye, nem éri be a kézzel, a szívet is akarja; viszont aki kezet adott, nem feltétlenül adja a szívét is.” (Halál Texasban. - Amerikai tragédia. – Magvető, 1964. 36. o.) Orbán Viktor nem(csak) hidegfejű pártgenerális, de érzelmes ember (is). Nagyon érzelmes. Látszik ez a választási diadaltól könnybe lábadt szemein, a minden józan önérdek dacára bevállalt, kontraproduktív stadionmániáján, és még sok mindenen. Sértődött keleti flörtjein is. Azt nem mondhatjuk, hogy embert még nem aláztak úgy meg, mint Orbán Viktort 2010 júniusában, Brüsszelben. De azt talán igen: ember nem érezte magát úgy megalázva, mint ő. Szerintem nagyon valószínű, hogy moszkvai, pekingi és rijádi házigazdái sokkal jobban megalázták zárt ajtók mögött a Nyugattal sokáig pénzügyi hadiállapotban lévő (ezért nagyon kiszolgáltatott) Orbánt, mint Barroso valaha. De ebből (s érzelmi szinten ez a lényeg) semmi nem látszott. Mert – szemben a nyíltan zajló európai csatával –, itt mindent eltakar a széles keleti mosoly. Főként azért, mivel azok (ellentétben „a szemét Nyugattal”) bizony „illő módon” bánnak vele, keleti pompával fogadják. 

 

Orbánnak abban voltaképp igaza van, hogy Gyurcsánynak a trükkök százait is elnézte az Unió, neki pedig azt a pár könyvelési trükköcskét sem engedi. Itt megállhat az oly sokat emlegetett kettős mérce tézise – bár itt is csak félig. A válságig tényleg sok mindent elnéztek nekünk, valamint egynémely posztkommunista szomszédvárnak, meg pár hasonszőrű, ugyancsak diktatúrás múltú mediterrán országnak. De aztán új időszámítás jött. Ennek legelső áldozata pedig nem Orbán, hanem Gyurcsány. Az ő 2009 tavaszi bukása (és Bajnai drákói megszorító-programja) jelezte: a félrenézés ideje lejárt. A nyugati kormányok és az Unió 2008 végéig félrenéztek, ez tény. De a nyugati média kezdettől ugyanoly (s egyre fokozódó) gyanakvással, szkepszissel, ellenszenvvel figyelte a Putyinnal flörtölő Gyurcsányt, mint most a korábban atlantista Orbánt. Lásd a fent idézett cikkeket. Nem önmagában a csődbe vivő, hazardőr gazdaságpolitika, az őszödi lebukás, a kitört zavargások és az utána jövő – rasszista gyilkosságokkal, Gárda-vonulással, korrupcióbotrányokkal tarkított – impotens vergődés, a Putyinnal való haverkodás miatt. Ezek külön-külön bárhol megeshettek tőlünk nyugatra is. De egyrészt így együtt azért nem. Másodszor pedig: a sokszor (időnként joggal) cikizett nyugati média azt jól látta: Magyarországnak nincs (épp a demokráciahagyomány gyengesége miatt nincs) meg az immuntartaléka, amivel egy ilyen rossz időszakot átvészelhet. 

 

A Nyugatnak pont ugyanaz a kifogása Orbán „diktatúrája” ellen, mint Gyurcsány elkúrásával szemben. Először is, hogy – miként a Mandiner szerzőjével vitatkozva két éve már leírtam – a kiépülő rendszer egyes paneljei külön-külön mind megvannak egyik vagy másik nyugati államrendben. De így, együtt sehol. A diktatúra szót tudatosan tettem idézőjelbe, nem szeretem az árnyalatlan szoclib diktatúrázást. De talán most kivételesen elhagyhatjuk az idézőjelet, az előbbiek feladása nélkül is. A diktatúra és Orbán szavak 2010-ben egy konkrét nyugati médiaember szájából pozitív kontextusban hangzottak el. Nem vicc. Nem Hitler, Sztálin, Mussolini, Putyin vagy Chavez az analógia. Hanem ki is? „Talán még súlyosabb a helyzet, mint annak idején Angliában Margaret Thatcher kormányra kerülésekor. Az ő sikere abban rejlett, hogy a demokráciát okosan tudta vegyíteni némi diktatúrával az ország egyensúlyba hozatalára, így kerülhetett vissza a Nagy jelző Britannia elé. Azt gondolom, hogy a jelen Magyarországán a kormánynak, legalábbis működése első periódusában hasonló módon kéne eljárnia a progresszió útjára lépéséhez. Az ország érdekében kívánom, hogy Orbán Viktor érjen el a Vasladyhez hasonló sikert, vívja ki Európa elismerését” – nyilatkozta a brit-magyar kettős állampolgár Stephen Chatt, a Daily Mail-lapcsoport tulajdonlása idején, 1999-ig a Kisalföldet kiadó Lapcom igazgatója a győri Városi Tükörnek 2010. május 20-án. 

A Nyugatnak tehát nem a „diktatórikus Orbánnal” volt és van önmagában gondja. Hanem azzal a különbséggel, ami közte és a „diktatórikus Thatcher” között feszül. S amit Chatt úgy fogalmazott meg, hogy „Thatchert képes volt a saját pártja leváltani, amikor nála már túlságosan háttérbe szorult a demokrácia: tíz év tapasztalatai alapján félő, hogy ez a Fidesz hierarchiájában nehezen lenne elképzelhető”. S ne feledjük: a Vaslady egy államot leépítő, az állam szerepét, mozgásterét szűkítő hatalom élén volt diktatórikus. Orbán pedig az államhatalmat, állami kompetenciát a ’80-as évek vége óta példátlanul kiterjesztő hatalmat irányítva lett az.

 

Kedves fideszesek! Önök létrehoztak egy, negyedszázada példátlan erejű gépezetet. Most ez nem feltűnő, mivel egy relatív többség tartja vállain ezt a hatalmi piramist. De mi lesz, ha ez a tömegbázis egyszer kimegy a gépezet alól? S a gépezet már nem tud sokszázezres felvonulásokkal nyomatékot adni erejének. Hanem csak úgy képes erre, hogy maximumra pörgeti a mind népesebb ellentábor szétzilálására a most, a nála még gyengébb riválisokkal szemben csak félgőzzel használt lehetőségeit? És mi lesz, ha Orbán Viktor egyszer csak rádöbben arra: a gépezet nélküle (sőt, az akarata ellenére) is működik. Úgy, mint Jack a Harcosok Klubjában. Mikor rájön, hogy ő valójában Tyler. És hiába nem akar Tyler lenni. Hiába próbálja leállítani a Klub mind őrültebb akcióit. A klubtagok a beavatottak cinkos mosolyával felelik: „Tudjuk a dolgunkat, Uram!”