„Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem bírom elhessegetni a párhuzamot Cameron és Orbán kinyilvánított kereszténységének fogadtatása között. Igaz, itthon most nem született tiltakozó levél a berlini beszéd után, de a kereszténység ismételt hangsúlyozása a tegnapi beiktatási beszédben nyilván karakteres reakciókat vált majd ki. (Miközben ezt a posztot írom, az egyik befolyásos oldal imígyen tudósít a beszédnek erről a részéről: »Keresztényekkel kell teleszülni Európát.«) Ez ugyan nem tiltakozó levél, de van ihletettsége, kétségtelen.
Mondhatni erre azt, hogy az Orbán-féle keresztényieskedés mögött szimpla politikai számítás van, akárcsak Cameron kiállása mögött. Nem hinném, de tegyük fel, hogy így van, végül is senki sincs abban a helyzetben, hogy a kormányfő vagy bárkinek a hitéről ítéletet mondjon. Azonban akkor is nyitva marad a kérdés: hogyan lehet a mai Magyarországon a kereszténység jelszavával ekkora győzelmet aratni, ha egyszer – úgymond – a kereszténység már a múlt része? Talán érdemes lenne feltenni a kérdést: miként lehet egy állítólagosan többségében szekularizált társadalomban a kereszténység mégis jelszó, vagy ha nem is az, de nem is egy olyan szó, amely idegenkedést vagy visszautasítást vált ki a szavazók többségéből? Érthetetlen, miként is tudnak azonosulni ilyen sokan Orbánnak a kereszténységről mint a jövő integráns részéről alkotott véleményével, ha a társadalom maga állítólag már nem keresztény többé. (...)
Talán nem ésszerűtlen azt gondolni, hogy Cameron és Orbán mostani megnyilatkozásai nem pusztán két szavazatszerzésre kárhoztatott politikus szánalmas egyéni kísérlete, hanem éppen egy európai szintű kulturális önreflexió jele, amely folyamatnak az a lényege, hogy Európa újra felfedezi önmagában azt a meghatározó keresztény vonulatot, amelyről már azt hitte, végleg eltűnt a történelem süllyesztőjében.”