„A kormány a nemzeti szuverenitásra és a nemzeti érdekre hivatkozva olyan alkotmányozást folytatott, amely a hagyományos jogállami és demokratikus elvektől esetenként távolította az országot. Rosszul tesszük fel azonban a kérdést, ha »nemzeti érdek vs. jogállamiság/demokrácia« ellentéteként fogalmazzuk meg a problémát. Valójában ugyanis pont a jogállamiság és a demokrácia megléte és megfelelő színvonalon való ápolása az ország fejlődésének záloga. Ezek az intézmények sehol sem működnek tökéletesen, de a munka, a szorgalom és a találékonyság bátorítására épülő piacgazdaságok bizony ma már mind ezek mentén működnek. A megfelelően megtervezett hatalommegosztásos intézmények azok, amelyekben bízni lehet, ha a tartós prosperitást keressük egy ország számára, és tulajdonképpen szerencsénk van, hogy ezek rombolását nem engedik (de legalábbis fékezik) az európai intézmények. Ezért nem megalázó külföldi diktátumként, hanem inkább önsorsrontásunk megakadályozásaként kellene megélni ezeket ez európai elvárásokat.
A magyar politikai közösség programja Szent István óta a nyugati kultúrkörbe való beilleszkedés, és az annak taburendszere mentén való boldogulás volt. Ma ezt a taburendszert azonban már nem a kereszténység, hanem a két világháborúhoz vezető nacionalizmus kudarca nyomán egy tudatos választással az emberi jogok és a demokrácia alkotják. Európa szerencsésebb felében már a II. világháború után, nálunk csak a szocializmus bukása nyomán. Mára kiterjedt európai intézményrendszer épült fel ezeknek a tabuknak az értelmezésére és garantálására. Ha hűek akarunk maradni ehhez az ezer éves programhoz, akkor nem dacosan küzdeni kell ezekkel az intézményekkel, hanem magunkat azok részének tekinteni. Alkotmányjogi autonómiánkat ugyanis nem ezekkel szemben, hanem épp ellenkezőleg: ezek keretében kell látnunk.”