„Minden nagyobb szabású elemzést, esszét illett egy időben azzal kezdeni, hogy talán a két legolvasottabb kortárs politikai gondolkodó, Samuel P. Huntington és Francis Fukuyama: tévedett. Kissé árnyalta ezt a dolgot, hogy a tévedés tényét leszögező szerzők maguk két dologról voltak meggyőződve: a civilizációk harcban állnak egymással és a kapitalizmuson túli horizontok egyszerűen elképzelhetetlenek.
A történelem nagyon is véget ért.
A két neves szerző szerencsésen kiment a divatból, de persze a helyzet mit sem változott: a kapitalizmus örökkévalósága (a maga ontológiai jellemzőivel) éppúgy vitathatatlan tény, mint a dzsihád és a nyugati, univerzális [sic!] értékek engesztelhetetlen küzdelme. Ennek a háborúnak jelentik az ötödik hadoszlopát az Európában élő muzulmánok, akik így értelemszerűen veszélyforrásként értékelődnek.
Az európai iszlámról (és a dolgok logikájából következően a »bevándorlásról«) szóló minden képet, leírást, esszét és a legtöbb »szociológiai« tanulmányt alig tagadhatóan mintegy eleve determinál maga a »veszély« létének a feltételezése és az ezt megoldani hivatott javaslatok, melyek variálódhatnak az állampolgárságtól való megfosztástól a tömeges kiutasításon át egészen a fizikai erőszakig (1).
Másrészről a feltételezett »muzulmán problémából« közvetlenül eredő iszlamofóbia legfontosabb következménye az agambeni értelemben értett »rendkívüli állapot« – azaz a rendes jogrend felfüggesztése egy meghatározott társadalmi csoport esetében.
Akiknél sajnos a mimimuma is hiányzik annak, hogy elviseljék tőlük különböző emberek közelségét, azok általában a »kulturális relativizmus« ellen való harccal kezdik végtelen litániájukat, amely tartalmát gyakran illetik az »univerzalizmus« jelzővel, de ne tévedjünk: csak saját felsőbbrendűségi érzésük szánalmas kifejeződéséről van szó.”