A konszenzusról és a megbékélésről − Kis János arcai

„Az a bölcsesség, ha népének hite és szokásai szerint él az ember” (Georg Wilhelm Friedrich Hegel)

„A nagy összeomlás nem váltotta ki bennük a Shakespeare-tragédiák megrendítő, lélektisztító hatását. Gyengébb jelleműek, semhogy be mernék vallani maguknak tévedéseiket és akaratuk is erőtlenebb, semhogy gyászos szereplésük következményeit belátva, vissza tudnának vonulni a bűnbánó vezeklésbe. Így vakok és süketek maradnak saját tévedéseikkel, hibáikkal szemben és nincs erejük a lemondásra” − írja Mályusz Elemér az egykori baloldalnak a dicső tanácsköztársaság összeomlása utáni viselkedéséről szóló tanulságos könyvében. A helyzet – legalábbis a baloldal összeomlása tekintetében – hasonló, nem tanulság nélküli hát megnézni, hogy az akkoriak mai örökösei hogyan reagálnak. Alább ennek a reakciónak egyik jó szándékú kísérletét vizsgáljuk meg.

2013. május 5-én Kis János hosszabb írást tett közzé a Beszélőben, „Összetorlódott idő – második nekifutás” címmel. Őszintén szólva, az első nekifutást, amely az Élet és Irodalom 2007. december 21-i számában jelent meg, nem olvastam; bizonyos cikkek és szerzők okán – többek között egészségügyi okokból is – kerülöm az ÉS élvezetét. Nekem csak most került a kezembe a mű, ám mivel a műfaja esszé, ezért nem tűnik helytelennek, hogy most reagáljak rá. Az, hogy nem olvastam az eredeti művet, nem lehet akkora baj, hiszen itt van nekünk a 2013-as javított, újragondolt változat; és biztosak lehetünk benne, hogy 2010 után ennek az újragondolásnak igencsak komoly, alapos okai voltak. A 2007-es nekifutás 2010 felől nézve, a 2013-as pedig 2014 felől tekintve persze nem volt túlságosan sikeres; illetve – ahogyan az lenni szokott – a nekifutás sikeres volt, taps és ováció kísérte; ám a végén az ugrás, a választásokon, nem sikerült sem elég hosszúra, sem elég magasra.

Kis János tudós férfiú a CEU megbecsült oktatója, jeles ismerője és teoretikusa napjaink liberalizmusának, ám – Platónhoz hasonlóan – ő is elkövette azt a hibát, hogy teoretikus képzettségű és hajlamú létére beleártotta magát a valódi politikába. Ám mivel manapság szelídebb társadalomban élünk mint az ókorban, nem várt rá a bukása után se fővesztés, se száműzetés, se rabszolgaság: megelégedtek azzal, hogy kilépett a pártból, amelyet ő (is) alapított, és elment a CEU-ra tanítani azt, amibe amúgy pártvezetőként, politikusként látványosan belebukott. Aki tudja, csinálja, aki nem tudja: tanítja. A cikkben nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy áttekintse az elmúlt száz év történetét, hogy megkeresse a 2010-es kudarc gyökereit, és utat-módot keressen az általa vágyott konszenzuális demokráciában, jobb és baloldali kiegyezésben megvalósuló lehetőségére.

*

„Az 1990. évi választások működésbe hozták a harmadik köztársaság alkotmányos gépezetét. A 2010. évi választások szabad kezet adtak a gépezet szétveréséhez” − kezdi Kis, és egyúttal meg is adja nézőpontjának az egész írásban fellelhető lényegét. Mer ugye van az egyik oldalon a létrehozás, a „beindítás” – ezek mind pozitív töltésű fogalmak –; és ezekkel szemben áll a gonosz, a negatív a „szétverés”, a rombolás. A „gépezet beindítása” metafora pedig kedvesen emlékeztet a minden liberális doktriner lelke mélyén rejtőző, kisvasúttal játszó gyerekre, a 19. századi szcientizmus rajongására a mérnöki gépezetek, a mozdonyok, az olajozott működés, a fékek és ellensúlyok meg effélék iránt. Szerinte tehát a„harmadik köztársaság alkotmányos gépezete” minden további magyarázat és bizonyítás nélkül érték, jó dolog, amit meg kellene, meg kellett volna védeni a gonosz autokraták mesterkedéseitől. És itt kezdődnek a bajok, ennek az alkotmánynak értékként való tételezésénél.

Már maga ez a „harmadik köztársaság” is olyan fhansziássan hangzik, jó kis republikánus íze van neki. Pedig hát. Az „első köztársaság” a felfegyverzett és a kommunisták által bujtogatott csőcselék hatalomátvétele révén jött létre, első és egész jellegét tekintve szimbolikus aktusa Tisza István brutális meggyilkolása volt. Erre bizony lehetett köztársasági tradíciókat építeni. Majd hamarosan kibújt a szög a zsákból, a hasznos idiótákat (copyright by Lenin) kirúgták és kezdődött a nyílt vörösterror azzal a reménnyel, hogy sikerül behívni az orosz hordákat a hatalmuk megtartása érdekében. A „második köztársaság” már az orosz tankok lánctalpain érkezett – kétszer is –, és tökéletesen ugyanolyan pályát futott be. A hasznos idiótákat – aki még élt, vagy nem emigrált, mint az okosabbja – rövid időn belül újfent kirúgták, és újfent nyílt, véres kommunista diktatúra következett, csak – mivel az oroszok már itt voltak – jóval hosszabb ideig. Ezt a hasonlóságot mintha Kis János is észrevenné. „Megismétlődött a régi képlet: a baloldal a társadalmi reform és a demokrácia tétova kísérletével kezdte és a kommunista hatalmi gépezet részeként végezte” – írja; ám ez csak egy odavetett megjegyzés. Nem gondolkodik el azon, hogy vajon miért történt ez mindkétszer így? Erre a két érdemdús köztársaságra támaszkodik hát a szerző által preferált baloldali tradíció a „harmadik köztársaság” eszméjében. Nyilván virág nőtt a pöcegödörben.

Ha a Hegel által vallott gondolatot, miszerint a dolog története maga a dolog, a „harmadik köztársaság alkotmányos gépezetére” vonatkoztatjuk, akkor is igencsak lesújtó képet kapunk. A Kis János által nagy értéknek tartott alkotmányt egy senki által nem választott, nem felhatalmazott, esetleges szereplőkből álló grémium barkácsolta nagy sietve − miközben egyik fele a fehérterrortól, a másik fele meg a munkásőröktől rettegett teljesen oktalan paranoiával, és ezzel rögtön meg is előlegezték az elmúlt 25 év hülyeségeinek túlnyomó részét. Miközben ők, a botcsinálta alkotmányozók a saját életidegenségükből, az ország és lakói teljes félreismeréséből épített teoretikus útvesztőben rajcsúroztak, addig az igazi kommunisták a háttérben a markukba röhögtek és privatizáltak. Aztán bebábozódtak 4, azaz négy évre, hogy utána undorító kommunista hernyóból gyönyörű tarka, liberális-kapitalista pillangóként éledjenek újra. Nekik ehhez csak egy vaskalapos, szűk látókörű, életidegen alkotmánybíróságra volt szükségük; ezt pedig a Sólyom-féle alkotmánybíróságban meg is kapták. Íme a gonosz metamorfózisa.

Senki sem gondolkodott el azon, Kis meg végképp nem, hogy mennyire éles fényt vet rajongott alkotmányuk értékére az, hogy néhány passzus kihúzásával és betoldásával a régi lehetett az új, hogy csekély kozmetikázással ugyanaz felelt meg a kommunista diktatúrának, ami egy liberális demokráciának. Ecce homo.

Kis János és a kisjánosok mind nem vették észre, mert nem akarták észrevenni, hogy az általuk imádott alkotmány-bálvány nemhogy nem tudta megakadályozni, de egyenesen elősegítette, hogy néhányan különösebb erőfeszítés nélkül és többnyire észrevétlenül ellopják az ország háromnegyedét. Hogy a Sólyom-féle alkotmánybíróság egyik első rendelkezésével – amivel „jogfolytonosságot” mondott ki az '56 utáni gyilkos puccsisták rezsimjével – egy gesztussal lehetővé tette, hogy senkit ne érjen semmiféle retorzió a kommunista rezsimben elkövetett tetteiért. Ez teremtette meg – többek között – a lehetőséget, hogy Horn Gyulából sötét, homályos, pufajkás múltja ellenére „jogszerűen” miniszterelnök lehetett. Hogy a Kádár-éra volt korifeusai a jog vágyott uralmát a saját uralmuk álcázására tudták használni, vagy húsz évvel meghosszabbítva azt.

A „harmadik köztársaság alkotmányos gépezete” által „garantált” ún. „emberi jogok” – melyek amint valamiféle konkrét ügyre, esetre akarják alkalmazni őket – azonnal parttalan és végtelen alkotmányjogi locsogást váltanak ki; bizonyára emiatt tűnnek örökkévalónak. Az alkotmányt ugyanis nem hagyják magára – még megijedne –, hanem szorgalmas és pénzéhes jogtudósok istápolják folyamatosan, aminek következtében már réges-régen önmaga paródiájává vált. Nálunk a jogszolgáltatás tradicionálisan a Luca széke, a befejezhetetlenség szinonimája; és ha ezt sikerül még valamiféle általános teorémák körüli zavaros, fogalmi vitává alakítani, akkor professzori katedrák végtelen sora és bőséges jólétben élő jogászgenerációk jelennek meg lelki szemeink előtt.

*

Az elmúlt száz év története a kiegyezéstől napjainkig – Kis olvasatában – a jobb és a baloldal harcáról szól. Ami azért igencsak nagy aránytévesztés.

A jobboldal ugyanis ez idő alatt – amíg mi magunk dönthettünk sorsunkról – nem a baloldallal harcolt, hanem vezette az országot. A két világháború között a kormánypártok folyamatosan abszolút többséggel rendelkeztek a parlamentben. 1922-ben az összes mandátum 58%-át, 1926-ban 69%-át, 1931-ben 64%-át, 1935-ben 69%-át és 1939-ben 73%-át szerezték meg (természetesen már akkor is, mutatis mutandis, csak a torz választási rendszer okán). A kormány „baloldali” ellenzékét olyan pártok is alkották, mint például a Független Kisgazdapárt, amely önmeghatározása szerint a „krisztusi demokrácia alapjain álló nemzeti párt” volt, ezeket a pártokat Kis és elvbarátai bizonyára nem szívesen tekintenének szellemi elődeiknek. Nem beszélve arról, hogy mondjuk Kist és elvbarátait mennyire fogadná utódául az akkori Független Kisgazdapárt vezetői és tagsága. Akiket valóban a mai balliberálisok elődeiknek tekinthetünk, azok a szocdemek és a kommunisták: közülük a szocdemek 5 és 10% közötti képviselettel rendelkeztek a háború végéig, a kommunistákat pedig néhány tucat unatkozó belvárosi milliomoscsemete és értelmiségi, valamint jellemzően a társadalom legaljáról szalajtott bajkeverő alkotta. És ez így volt Trianon előtt is. Az, hogy a társadalom életét az ezek ellen folytatott harc határozta volna meg, merő képzelgés: sokkal közelebb áll az igazsághoz, hogy a magyar társadalom egészen egyszerűen nem volt vevő arra, amit Kis baloldalnak tart.

A két háború közötti és még inkább a Trianon előtti baloldali követeléseknek amúgy is vajmi kevés köze van a mai baloldal és liberalizmus programjához. A demokrácia, a szabadság, a szekularitás tipikus sodródó tartalmú fogalmak: ma egészen mást értünk alatta, mint akkor. Kant például, Kis szellemi atyja, teljesen magától értetődőnek tartotta, hogy csak azok szavazhatnak, akik megfelelnek bizonyos kritériumoknak, és elvetette – mint abszurditást – az „általános” választójogot. Ezt a sodródást Kis nyilván „fejlődésként” fogja fel, szerintem viszont az ésszerűtől az ésszerűtlenség felé való haladásról van szó.

Ráadásul a mai baloldalnak még ehhez a tradicionálisnak nevezhető baloldalhoz is vajmi kevés köze van.

A mai baloldal története – tetszik, nem tetszik – az orosz megszállással kezdődik, ami azonnal a hazaárulás diszkrét báját is kölcsönzi neki. A mai balliberális értelmiség szellemi ősatyja – bármennyire szeretnék is – nem Szabó Ervin, hanem Révai József és Lukács György. Hogy ez mennyire így van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a savonarolai hevület, amellyel hatalomra kerülésük után azonnal leszámoltak a tradicionális (értsd: nem moszkovita) baloldal képviselőivel. Legalább annyira keményen üldözték őket, mint a jobboldaliakat. Az senkit se tévesszen meg, hogy szavakban ugyanazt követelték – szabadság, egyenlőség, testvériség –, mint a háború előtti baloldal. Szokásukhoz híven hazudtak ugyanis. Szabadság helyett diktatúrát, egyenlőség helyett a kommunista nómenklatúra uralmát, testvériség helyett pedig a feljelentgetős csengőfrász korát hozták el.

Furcsák Kis tétova mentegetési kísérletei, miszerint a kommunizmus „modernizáló diktatúra” lett volna, amely „erőszakkal és torz módon ugyan, de közelítette a fejlett országokéhoz Magyarország társadalomszerkezetét” és ezzel késszé tette az országot a liberális demokrácia befogadására. Nem tűnik fel, hogy a társadalmi csoportok módszeres szétverése, a korrupcióval fűszerezett hazudozás annyira megsemmisítette a közösség szerkezetét, hogy az orientáció nélküli, atomizált társadalom tulajdonképpen bárminek befogadására készen állt, ami több pénzzel kecsegtette. Hogy az ország fogékony a Kis által favorizált minimális állam liberális elvének elfogadására, azt Kis néhány igencsak sajátságos példával igyekszik bizonyítani. Felteszi a kérdést: ha a nép csak a paternalista államban érdekelt, „miért választotta több millió magyar a magánnyugdíjpénztárat 1997-98-ban” − nos, azért, kedves János, mert kötelező volt; s „miért nehezményezte a közvélemény nagyobb része a magánnyugdíjpénztárak visszaállamosítását 2011-ben”, nos, nem nehezményezte. A közvélemény-kutatások kérdésfeltevésétől függően a társadalom megosztott volt ebben a kérdésben, de határozottan „nagyobb része” nem ellenezte – kivéve természetesen a Klubrádiót. És „miért kifogásolta a többség 2010 végén az Alkotmánybíróság jogköreinek csorbítását”? Sajnos a felmérések szerint a társadalomnak mintegy 30%-a hallott egyáltalán a dologról, így aztán a többség nehezen ellenezte ezt.

Nem gondolom, hogy Kis szándékosan csúsztat vagy hazudik. A dolog hátterében valami más húzódik meg: valami sokkal mélyebb és általánosabb, valami olyasmi, ami sokkal régebbi és gyökeresebb, mint ez a mostani helyzet. Az MSZP szórakoztató Sancho Panzája, Török Zsolt beszélt utoljára a „körúton belüliségről”, mint sajátos élethelyzetről és világlátásról, Konrád György kapcsán. Azt kell mondjuk, az MSZP gömbölyded, félig sem művelt társadalomkritikusa valami létezőre tapint rá. Valóban húzódik valahol egy határ – olyan, amelyik valószínűleg létezik földrajzilag is –, ami elválasztja a balliberális értelmiséget az ország többi részétől. Budapest, mint egy furcsa, idegen enklávé elkülönül az ország többi részétől, és itt most nem csak a „vörös rongyokba öltözött”, bűnös városra gondolok, hanem arra a sajátos minőségre, amit az egyszerű nép a „pesti” szóval fejezett ki. Utóbb ez a kifejezés árnyalódni látszik, és úgy tűnik, már magán Budapesten belül is végbemegy bizonyos elkülönülés, rétegződés.

Mindenesetre hőseink az elkülönülésen belül is a legelkülönültebbek. Ezek az emberek ugyanott laknak, ugyanabba a néhány gimnáziumba – Kis esetében ez a hírhedt magyar-orosz tanítási nyelvű Gorkij Iskolát, a „káderkeltetőt” jelenti – és egyetemre jártak/járnak, ugyanazokat a nőket veszik feleségül, akiket ugyanazokban a kocsmákban ismernek meg. Egyforma a műveltségük, az ízlésük, hasonló az anyagi helyzetük. Miközben Móricz-cal és a Rokonokkal mutatnak rá hibáinkra, az ő nepotizmusuk felfoghatatlan. Miután a háború után minden változás mögött ők álltak – ők így emlékeznek, pedig csak az oroszok helytartói voltak –, legyen az jó vagy rossz, meg vannak győződve arról, hogy nincs más, aki náluk jobban ismerné ezt a népet. Ebben a tohonya, korrupt országban ők voltak a rendszer és a rendszer kizárólagos ellenségei is − ami azért nem volt akkora dolog, mert akik ezért letartóztathatták, megbüntethették volna őket, azok a szüleik vagy azok rokonai és üzletfelei voltak. Az egész arra emlékeztet, mint amikor a '48-as szabadságharcban a racionálisabb családok az egyik gyereket Kossuth-hoz, a másikat a bécsi udvarba küldték – biztos ami biztos.

*

Van Kis fejtegetésében egy fura, apologetikusnak szánt bekezdés: „Az uralkodó vélekedés szerint a kommunista vezetők a teljes hatalomátvétel tervével tértek haza Moszkvából; a többpárti, parlamentáris epizódot csupán rövid távra szóló taktikai húzásnak szánták. Ez így nem tűnik pontosnak.” Nem is voltak annyira aljasak – sugallja. Ezek szerint a moszkoviták, akik felfoghatatlan kegyetlenséggel és aljassággal jelentették fel, mészárolták le egymást, akik minden idők legsötétebb diktatúrájában maguk is örökös rettegésben éltek, nem tudták, hogy mit hoztak haza nekünk? Ez esetben teljesen hülyék lettek volna. Voltak bizonyára ilyenek is – ha veszünk egy embercsoportot, statisztikailag biztos, hogy van közte jó néhány ütődött –, ám a többség pontosan tudta, mit akar. Revánsot. Revánsot azért a száz évért, amit Kis is vizionál. Nincs megalázóbb, frusztrálóbb annál – főleg egy magát bölcsnek gondoló értelmiségi számára –, mint amikor semmibe veszik. Amikor nem vitatkoznak vele, hanem lekicsinylőleg vállat vonnak. A keresztény úri osztály iránti irracionális gyűlöletük is a „nem párbajképes” címkéjükből fakadt. „Ugyan már!” – legyintett az „úri” Magyarország, elnézve a lelkesen karattyoló skriblereket –, „ugyan már!” Ez volt az, ami sohasem gyógyuló sebet ütött rajtuk.

A jobboldal, az „úri” Magyarország alkut kötött a kommunista rezsimmel, írja Kis, és valóban, lehet egy ilyen olvasata is a dolognak. Élni akartak. Kis a szemükre veti, hogy a rothadás előrehaladtával a magyar jobboldal nem vett részt harcosan a „demokratikus” ellenzék „küzdelmeiben”, mint például Lengyelországban. Nem veszi észre, hogy a lengyelországi jobboldali ellenállás jórészt az általa nem sokkal fentebb oly kívánatosnak tartott szekularizáció elmaradásából következett. A lengyel klérus – a lengyelek nagy többségének támogatásával a háta mögött – hihetetlen keménységgel vértanúságra is készen állt ellen a kommunistáknak. Nálunk egyedül Mindszenty képviselte ezt az engesztelhetetlenséget, a klérus többsége 1950-ben kiegyezett a hatalommal. Ez a gyávaság, ami nehezen magyarázható mással, mint a hit hiányával, több volt mint bűn, ez hiba volt, és ebben rejlik az egyház mai gyengeségének fő oka. Politikusan viselkedett, és ezért az emberek is politikusan viszonyulnak hozzá.

Az „Orbán-rezsim” bűneinek mantra-szerű felsorolása közben, a Népszava, ATV, Klub-rádió Bermuda-háromszögében eltűnik Kis visszafogott megfontoltsága is. Mindezek után az írás végül felszólít mindenkit a „százéves háború” befejezésére, a megbékélésre, ami a háború utáni magyar jobboldal legsikeresebb kormányzásának rituális kiátkozása és az európai szégyenfalra szögezése után némileg meglepő. Megbékélés persze csak akkor, ha a felek előtte megegyeznek abban, „hogy az alkotmányosság mindenekfölött védendő érték”– bármit jelentsen is itt az alkotmányosság. Nos, kedves János, megegyeztünk. Elfogadjuk az alkotmányosságot, mint mindenekfölött védendő értéket, abban az esetben, ha hatvan év után, most kivételesen, a pluralizmus nemes eszméje nevében mi mondjuk meg, hogy mi az „alkotmányosság”. Legyen béke. Így is tetszik?