Hála a sorsnak

„Most úgy döntöttem, hogy hálás leszek a sorsnak: végülis 1989-ig úgy éltem, hogy reményem sem volt arra, hogy egyszer itt szabadság és demokrácia lesz. Úgy rendezkedtem be, hogy életem végéig itt lesznek a szovjet katonák, legföljebb kicsit okosabb pártitkárokat kapunk, a könyveim soha meg nem jelennek... Végülis boldog lehetek: volt néhány jó évem, ami a huszadik századhoz képest igazi csoda, igazi ragyogás. Demokrácia. Szabad választás. Világútlevél. Megszűnő határok. Azt írok, amit akarok. És meg is jelenik minden, és nem öt év múlva. Ilyesmik.

Nem tartott sokáig - talán ha fél, majdnem zavartalan évtized, amiből igazi demokrácia is lehetett volna. Nyilvánvaló volt, hogy szembe kell néznünk: lesznek, akik lerabolják az országot, meg olyanok is, akik diktátorok akarnak lenni, de valahogy nem gondoltuk, hogy szabad választáson engedünk hatalomhoz egy olyan csoportot, amelyik elveszi még az alkotmányt, a köztársaságot is. Kétszer is, bár a második választás nagyonis orbánosan szennyes volt.

Így jártunk. Orbán megkapta a második ciklust. Abba fog belebukni, amivel győzött: ha már nem tud - hazafias, szabadságharcos kürtöléssel - eleget rabolni ahhoz, hogy másokéból adakozzon, a nép akár egy nap alatt elzavarja majd. De jobb, ha azzal számolunk, hogy a népnek egyre jobban tetszik majd egy kényelmes, ólmeleg félkényuralom, és ha Orbán rendszere nem öl túl sokat, csak elutál innen még egymillió embert, akkor kezelhető, kiegyezéses diktatúrában élhetünk, mint »későkádár« alatt. Én persze már itt demokráciában nem élhetek. Mégegyszer nem jön Gorbacsov.”