Soha többé ilyet senki

„Tudom, hogy tegnap volt, de tegnap még nem tudtam, mit akarok írni a holokauszt áldozatainak emléknapján. Gondolkoztam közleményen, de az olyan mesterkéltnek tűnt. Aztán egyszer csak eszembe jutott, mi az én emlékem erről. Első találkozásom egy holokauszt túlélővel 14 évesen történt, gimnázium első osztályában, társadalomismeret órán. Bejött egy 92 éves bácsi, aki megjárta a birkenaui tábort. Senkit nem érdekelt a története, de mivel az akkor rettegett igazgatónk is bent volt a teremben, kénytelenek voltunk csöndben hallgatni. A bácsi - a nevére már nem emlékszem - elmondta, hogyan veszített el mindent, hogyan vitték el egyik hajnalban, hogy milyen volt a rettegés.

Többet nem látta a feleségét, aki a legszebb volt a világon, hosszú vörös haja volt. Beszélt arról, hogy ki tudja hány hónap után a barátaival egyszer hogyan jutottak hozzá titkoban egy pohár tejhez, amit szívószállal felhabosítottak, mert az úgy jobban laktatott, és így ráadásul többeknek is jutott belőre. Az volt a kánaán. Kuncogott rajta. Beszélt a vörös házról, ahonnan többet már nem jöttek ki a barátai.

Beszélt arról, hogy ő bizony tudta, hogy haza fog menni. Elmesélte, milyen volt 38 kilósan sírni, amikor megérkeztek az amerikai katonák. Arról, hogy hogyan haltak meg még sokan bajtársai közül a jószándékú megmentők bablevesétől. 38 kilósan több hónapos éhezés után nem lehetett bablevest enni, a gyomor felmondta a szolgálatot. Elmesélte, ő hogyan kért inkább egy szelet kenyeret, azt hogyan gyúrta össze falatonként kis galacsinná, hogy le tudja nyelni. Fájt a nyelés. Elmesélte, milyen volt hazamenni.

Az osztályunk a körmét piszkálta. Hátranéztem, a gyúrós lakótelepi vagány osztálytársam sírt, mellette a haverja rekedten bökdöste, hogy jól van na, ne izélj már, látod, itt van. Igen, ő ott volt. Azóta is köszönöm neki, hogy már gyerekként megérthettem, miről szólt az a borzalom. És, hogy erőt adott ahhoz, hogy mindig mindent megtegyek azért, hogy soha többé ilyet senki. Soha.”