„Amerikából, a Fehér Házból nézve milyen szerepet tulajdonítanak politikailag nekünk, Magyarországnak és a kelet-európai régiónak?
Olybá tűnik, hogy Kelet-Európa kevéssé izgatja az amerikai vezetést. Ukrajna persze kivétel, az ott folyó dolgok alapos fejfájást okoznak a Fehér Háznak. De ezt leszámítva a hivatalos amerikai hozzáállás nem sokat változott az első Bush-adminisztráció óta. Ha jól emlékszem, Gorbacsov és Bush abban egyezett ki, hogy míg az előbbi áldását adja a német újraegyesítésre, és hagyja, hogy Németország egy számára ellenséges katonai szövetség, a NATO tagja legyen, addig a Bush-adminisztráció arra vállalt garanciát, hogy a NATO - amint azt akkoriban mondták - egyetlen centimétert sem lép keletre, vagyis nem terjeszkedik keletnémet területre. Az amerikaiaknak persze eszük ágában sem volt megállni a határnál, a NATO nem késlekedett megszegni az egyezséget. Gorbacsov rendesen fel is kapta a vizet, a Bush-adminisztráció azonban felhívta a figyelmét egy apró, de nem elhanyagolható körülményre. Arra, hogy a megállapodás szóbeli volt, vagyis sehol egy papír, ami bizonyíthatná a megtörténtét.
Úgy látom, azóta is nagyjából ugyanez az amerikai külpolitika iránya: amennyire csak lehet, integrálni kell Kelet-Európát a nyugati rendszerbe, és természetesen a NATO-ba. Semmi jelét nem látom annak, hogy ez a törekvés bármit is változott volna az elmúlt években. Ukrajnával kapcsolatban sem.
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke Keleten keresi a szövetségeseit, néhány hete épp Putyinnal borult össze atom-ügyben. Ez az »otthon komcsizok, de Keleten üzletelek, otthon szidom a Nyugatot, de Nyugaton jól viselkedem« mentalitás amolyan kelet-európai, posztkommunista vonásnak tekinthető?
Nagy általánosságban én inkább a Nyugathoz való felzárkózást tartanám a jellemző posztkommunista vonásnak. Ami Oroszországot vonzóvá teszi, az az olcsó energia. A kommunistázásnak ma már nem sok értelmét látom. Oroszország kapitalista ország, még ha annak egy igencsak autokrata, az államkapitalizmust favorizáló alfaja is. Nagyhatalom, amit Magyarország aligha hagyhat figyelmen kívül, hiszen ott van a közelében. Ami a Nyugat szidalmazását illeti, az nem több retorikai fogásnál, politikai jelentőséget nem tulajdonítanék neki. Az uniós kapcsolatok túlságosan is értékesek ahhoz, hogy bárki is kockára tegye őket.
Ön szerint az unió jól végzi a dolgát?
Az Európai Unió egy katasztrófa. Közel áll ahhoz, hogy öngyilkosságot kövessen el. Nyugat-Európa nagyon gazdag és nagyon fejlett, sok tekintetben az Egyesült Államoknál is fejlettebb térség. De az évek óta tartó válság és az erre adott gazdasági válaszok a katasztrófa szélére sodorták. A megszorításokhoz való ragaszkodást, ami a gazdaságot éppúgy aláássa, mint a társadalmat, immár az IMF is kritikusan szemléli. Európának valójában a gazdaság élénkítésére van szüksége, és nem a megszorításokra. Mostanában látszik is némi elmozdulás ebbe az irányba, habár az okozott károk már így is maradandók Európa nagy részében, főleg Dél-Európában. Ebben a tekintetben Európa még az Egyesült Államoknál is nagyobbat lépett visszafelé.
Dél-Európa maga a katasztrófa. Az embernek az az érzése támad, mintha egy összehangolt műveletnek lenne a tanúja, melynek célja a jóléti állam sírjának megásása. Pedig ezzel Európa egyik legnagyobb, II. világháború utáni civilizációs vívmánya kerül veszélybe. A helyzet a dél-európai népek számára rosszabb már nem is lehetne. Spanyolországban a munkanélküliség főleg a fiatalok körében katasztrofális méreteket öltött, egy egész generáció áll vesztésre. Dél-Európa és Írország nagy bajban van, ezzel szemben Észak-Európa egész jól boldogul.”