„Az ezredfordulóra a posztkommunizmus annyiban módosul, hogy formailag ugyan egy többpártrendszerű, alkotmányos és jogállami keretek között működő demokrácia alakul ki (a legtöbb szabadságjog betartásával), de a társadalmi alrendszer hatalmi pozícióit továbbra is az egykori állampártban szocializálódott, a kommunizmust már nem követő baloldaliak töltik be. Illetve egyes állampárti szereplők »átvedlenek«, ideológiát cserélnek és megjelennek a jobboldali, illetve a liberális körökben is. Pókhálóként szövi át a posztkommunizmus az egész társadalmat, hisz a valódi forradalom, érdeklődés hiányában elmaradt.
Jól megfigyelhető továbbá, hogy több állampárti vezető, a politikai hatalmát – a privatizációs eljárások során – gazdasági hatalommá menti át; a művész elit, a kulturális hegemóniát, a liberális értelmiséggel kiegyezve továbbra is fenntartja; a kutatóintézetekben, illetve az egyetemeken pedig pozícióban maradnak az egykori állampártot kiszolgáló tudósok. S végül jellemző az is, hogy a kommunista ideológiát egykor még többé-kevésbé követő elit nemcsak a konzervatív gondolkodást utasítja el (sokszor fasiszta bélyeggel közösíti ki), hanem annak a feltörekvő ifjú baloldali értelmiségnek sem engedi át a teret, amely már koránál fogva sem érintett a múlt bűneiben, illetve egyáltalán nem vett részt a rendszer fenntartásában sem.
Így voltaképp az elitváltás, a posztkommunista rendszer leváltása csakis erős ellenkormányzással lehetséges (alkotmányozás, törvénykezés, társadalmi és gazdasági struktúrák átalakítása, illetve egyes »bázis« intézmények vezetőinek leváltása). De minderre természetesen csak akkor van igazi esély, ha a természetes generációváltás is megtörténik a baloldalon.”