Tessék szíves lenni lázadni!

„Azt már a könyvében is megírta: nem tartja kizártnak, hogy megfigyelhették a zenekart. Érdekében állhat ez ma bármely kortárs rezsimnek?

Úgy gondolom, hogy a rock, a new wave, sőt bármilyen könnyűzene azért volt a szocializmusban izgalmasabb dolog, mert félt tőle a hatalom. (...) Ma a hatalom nem ütheti meg a bokáját. Kiabáljanak csak nyugodtan, sok hülye, kit érdekel! Én azt gondolom, hogy minél hülyébb a hatalom, minél merevebb, minél despotikusabb, annál jobban kezd el félni ettől a műfajtól. És akkor szépen belehátrálunk abba a helyzetbe, mint a szocializmusban, hogy bizony a rádiók ugyanazt mondják, a tévék ugyanazt mondják, és a fiatalok, ha érdekli őket még valami, akkor pluszinformációt egy színpad előtt állva kaphatnak. A különbség csupán annyi, hogy mivel a történelem sosem ismétli pontosan önmagát, ma a fiatalokat egyszerűen az egész hidegen hagyja. Nem érdekli őket, ha éppen el vannak nyomva, hogy nem egészséges demokráciában élnek. Egy új világ épül, egy új világ rendezkedik be, ami még nem alakult ki igazán, nem igazán érezni az irányát, a céljait. Csak azt látom, hogy más érdekli ma a huszonéveseket, a tizenöt éveseket, mint az, hogy az ő jogaik éppen mennyire hasonlítanak az európai, és mennyiben az ázsiai fiatalság jogaihoz. Mintha ez az egész nem érintené őket annyira, mint néhány évtizede, mikor sokan szétverették a fogsorukat egy-egy március 15-én.

Hol rontottuk el?

Én azt képzelem arról, aki tizenöt éves korában kinyitja a szemét, és körülnéz, hogy meglátja, hol lakik, milyen országban él, milyen emberek között, kik döntenek a sorsáról, hogy viselkednek a körülötte élők az utcán, az autóbuszon, az iskolában, és akkor elkezd ordítani. Szerintem a természetes viselkedés egy artikulátlan üvöltés kellene, hogy legyen. Hogy én ezt kikérem magamnak, én nem ilyen világban akarok élni, ezt utálom! Ezt gyűlölöm! Ezt nem fogadom el! Ez az ordítás pedig talán csak az ember harmincas évei tájékán csillapodna, ilyen-olyan okokból. Vagy megszereti a rendszert, vagy beletörik, beledarálódik, esetleg úgy látja, most már nem az ordításnak van itt az ideje, hanem más eszközei vannak. De ha egy fiatal srácokból, lányokból álló zenekar arról énekel, hogy de jó lenne téged újra látni, mert annyira szép a szemed, és olyan jó lenne megsimogatni a hajad, ott valami nem stimmel.

Sokáig képzeltem azt, hogy aki világra jön, az egy hófehér lap, ami lassan teleíródik önmaga és a környezete által. Aztán egy idő óta már hiszem, aki világra jön, az egy vaskos regény, melynek az utolsó fél oldala még üresen áll. Ez a fél oldal pedig tiszta fehér, mely dominál az élete első szakaszában, és megadja neki a lehetőséget, hogy ehhez a fehérséghez, ehhez a tisztasághoz viszonyítsa, amit lát a világban. És akkor rájön, hogy akinek ez tetszik, az beteg. Tessék szíves lenni lázadni! Mi az, fiam, hogy te nem utálsz engem, nem szólsz vissza, és nem csinálsz olyan érthetetlen dolgokat, amikről fogalmam sincs, mire jók? Nem vagy te normális? Sajnos, amennyit a mai fiatalok zenéjéből hallok, annak a többsége – mondjuk ki nyíltan – negédes szirupos szar.”