„Először is, a legfontosabb bármilyen időtávon, hogy a Szovjetunió szomszédai leszünk-e, hogy Putyin terjeszkedik-e tovább, stb. Aki nem érzi, hogy ennek milyen tétje van nemcsak a kárpátaljai, de minden magyar számára, az konkrétan hülye.
(...)
Negyedszer, ennek következménye az Orbán-kormány szomszédságpolitikájának tökéletes csődje, az, hogy azon kívül, hogy saját hatáskörben állampolgárságot osztogat, és stratégiai visszavonulásról beszélő inkompetens alakokat nevez ki fantomintézmények élére, az égvilágon semmit nem ért el. Nem csoda, tekintve, hogy a szomszédos országok magyar szervezeteit és egyéb pártjait is jókra meg rosszakra osztja, és utóbbiakról nem vesz tudomást, akkor sem, ha véletlenül a NER hatálya alól mentes szavazók döntése folytán kormányra kerülnek. Ilyenkor aztán a kormányzat csak néz, és nem érti, mi történt, de nem esik le neki, hogy a diplomáciának nem az a lényege, hogy egy-egy neki szimpatikus (de amúgy az ő érdekeivel nem is mindig egyező politikájú, lásd Fico-barátság) párthoz kell kötni mindent.
Ötödszor, Ukrajnában elég rég óta látható a mozgolódás ahhoz, hogy már rég el kellett volna kezdeni valamilyen informális kapcsolatot keresni a politikailag értelmezhető ellenzékkel. Bár a mostani tüntetők között nem csak ilyenek vannak, hanem a nacionalistáktól az EU-pártiakon át a fociultrákig mindenki, de nyilván nem csak azért bírt Sikorski, a németek meg a franciák mindenkivel rögtön tárgyalni, mert nagy nemzetközi hitelességük van, hanem mert az apparátusuk nyilván kapcsolatban volt egy csomó mindenkivel korábbról.”