Gyurcsány Ferenc újra az ellenzéki fedélzeten, mi több, lassan a hajóhídon, a kormányosi és kapitányi posztok felé kapaszkodva. Lassan, megfontoltan, türelmesen. Megtanult várni. Hiszen lassan öt éve lesz, hogy dicstelen epizódok közepette lemondott a miniszterelnökségről, bukásával tovább lökve a szétesés felé a leginkább általa leamortizált magyar baloldalt. Azt az MSZP-t, amely egészen a kétezres évek közepéig a leginkább társadalomba, gazdaságba, látható és láthatatlan szférákba beágyazott párt volt Magyarországon. Az évekig tartó gyurcsányi lejtmenet ágyazott meg a Fidesz kétharmados győzelmének, és komoly szerepe volt abban is, hogy mára a Fidesz vált a messze legbeágyazottabb párttá Magyarországon. Gyurcsány bukása 2009-ben véglegesnek látszott, és bár 2010-ben az MSZP-ben ülve bejutott a parlamentbe, az egész sokáig kiváló taktikusnak tűnő Mesterházynak sikerült kiszorítania őt a pártból.
Gyurcsány véglegesnek hitt bukásához hasonlóan az első időszakban reménytelennek tűnt a Demokratikus Koalíció is. A volt miniszterelnök a régi bizalmasok legszűkebb körével együtt kezdett el mozgolódni. Amit aztán nem is hagyott abba, és minden más baloldali politikusnál nagyobb elánnal vetette bele magát a ciklusközi kampányolásba. Bár a DK eleinte szinte mérhetetlen volt, a vezér nélkül maradt, elárvult balos szavazók egyre nagyobb (és főleg: egyre hangosabb) csapata kezdte követni a rendíthetetlenül tovább orbánozó Gyurcsányt, aki újra visszarázódott a nagydumás, a média szempontjából érdekes, színes politikus szerepébe.