„De ugorjunk csak vissza a paksi ügyhöz. Egy ilyen kérdésben, a kedd délutáni hírék nyomán a fenti négy pont bármelyike önmagában elég lenne egy nyugati államban egy pár tízezres demonstrációra. De nem is kell ilyen messzire menni, maradjunk csak itthon és emlékezzünk 1998-ra, amikor a választás előtt Horn Gyula kormánya próbálta meg felhatalmazás nélkül feladni a hágai perben elért magyar pozíciókat a nagy büdös semmiért a probléma »gyors megoldása« oltárán. Az ellenzéki Fidesz valóban szervezett ellenzéki pártként tömegdemonstrációt szervezett az ügyben, meg is töltöttük a Kossuth teret. Hogy ennek volt-e szerepe a Horn-kormány bukásában, a véleményt mindenkire rábízom.
Az ellenzék alapműködéséhez kellene tartoznia, hogy képes legyen fókuszálnia a kormánnyal szembeni ellenérzéseket. Ha erre sem képes, akkor mégis miért van? Hogy összefogjon? Láthatóan pedig a Mesterházy körüli összefogás nem kívánja megadni ezt a »szolgáltatást« a tiltakozóknak. Ennek oka lehet, hogy ők is egyetértenek a paksi bővítéssel (simán belefér, 2009-ben is eszerint szavaztak), de az is, hogy tudják: a saját, pl. a Műegyetem rakpartok október 23-án mozgósított híveiken kívül olyan nagyon más most nem (most sem) menne ki mellettük tüntetni. A Milla néhány október 23-i vagy március 15-i tömegének érdemi része már biztos nem. Az összefogás lehet sikeresnek tűnő a választási rendszer szempontjából (erre azért térjünk vissza áprilisban), de bizony kérdéses hatásfokú a politikailag bizonytalan, de a kormány egyes intézkedéseit elutasító választók megszólításában, akár annak demonstrálásában, hogy ők nincsenek egyedül.”