A világ peremén

„Hallom, hogy a Facebookról nem törlődnek ki azok, akik meghaltak. Fölrakott fotóik, kis semmi párbeszédeik ott lebegnek az idők – vagy legalábbis az elektromosság – végezetéig. És egyre többen vannak. Az arckönyv halottakkal telik: modern temető, digitális panoptikum, a sehol sem létező lelkek sziluettbálja. Ebben a bálban keringőzni talán ezért olyan halálszagú, még akkor is, ha élőkkel ropjuk. A beszélgetésnek itt nincs magasabb, szellemi síkja. Itt csak infók cserélnek gazdát, jobb esetben lelki nyűgök. Itt a jobb eset is rossz. Mert az infó nem más, mint szellemnyesedék, a lelki nyüglődés pedig csak arról szól, hogy kiszívjuk a másik ember részvétét, aztán megtöröljük a szánkat, és továbbállunk. Legközelebb akkor facebookozunk megint, ha könnyíteni akarunk magunkon mi, vérből és vizelésből élők.

Aztán hallom, hogy sokan – talán a halálkeringő zenéjét meghallva – már egyenesen üzeneteket küldenek a Facebookra a halottaiknak. »Nagyon hiányzol, Jenő, sokat gondolok rád« – Enter. Vagy: »Drága anyu, remélem, neked jobb ott, mint nekem itt.« Így válik médiummá az internet, postássá lesz a holtak birodalmában. Viszi a semmibe a híreket, így nyeri el méltó funkcióját. Mert ebben a tevékenységében a Facebook végre az, ami: hálószövő óriáspók. Szövi az illúzió hálóját. Mennek a hírek, sóhajok a semmibe. Könnyebb lesz a tömegek lelke.”