Majdnem száz év dohány

„Aztán kivirul az arca, mert vevő érkezik: harmincas férfi két kisgyerekkel.

– Valami édességet szeretnénk –mondja az úr, én meg szurkolok magamban neki. Legyen ő az! Legyen ő az utolsó vevő november 29-én, pénteken, nem sokkal öt óra előtt! Vegyen két csokit ennek a két kisgyereknek. Ez milyen szép volna, milyen szép! De Meszlényiné nemet int: csak egy csokija maradt, mert ő mindjárt bezár, a bódé életének vége, heteken belül e régi dohánytrafikot már bontják.

– Kilencven év! Tudja, hogy mi az? – kérdezi Meszlényiné, mire a fejemet rázom, dehogy tudom. Irodalmilag persze más, úgy könnyű az időt felosztani. Kilencven éve Móricz Zsigmond még nem írta meg a Rokonokat és az Erdély-trilógiát, József Attila nem sejtette, hogy egyszer megírja majd az Eszméletet és az Ódát, az a fa pedig talán ki sem sarjadt, amelynek rostjaiból legyártották Radnóti Miklós bori noteszének lapjait. Ez kilencven irodalmi év.

–Nem tudom, miért történt ez velem. Lehet, hogy a pavilon kilencven évig nem volt jó helyen? – tűnődik Meszlényiné, s hirtelen eszembe jut, hogy a világmindenségben van egy bolygó, amelyik kilencven év alatt kerüli meg a napját. Mármint ha ez vigasztaló. De nem szólok, mindjárt öt óra van, s ideje menni. Ideje mára magára hagynunk Meszlényinét – hadd legyen hát egyedül abban az utolsó pillanatban.”