Lábszag a temetőben

„Nem nagy titok az sem, hogy hazai szurkolók zömét aligha lehet vádolni bármiféle toleranciával. S ha engem kérdeznek, nincs is ezzel semmi baj, hiszen már minden rendes ember revolver után nyúl e szó hallatán. Ugyanígy nem titok az sem, hogy a rasszizmus kétségtelenül jelen van a lelátókon. Hogy ez belefér-e a véleményszabadság kereteibe, az megközelítés kérdése.

Más kérdés azonban, ha valaki olyan sötét és ostoba proletár, hogy egy kiváló fiatal sportoló tragikus halálakor niggerezni kezd. Merthogy Akeem Adams kapcsán már szívinfarktusának kezelésekor is előmásztak az internet öntudatos fehér honvédői, hogy jól leniggerezzenek egy 22 éves sportolót, aki vélhetően 3-4 meccse alatt többet tett az ország reputációjáért, mint amennyit e sok borszagú suttyó teljes családfája. (...)

Hogy ebben az egészben az a legnagyobb tragédia, hogy e cikk nem Akeem Adams-ről szólt, hanem a rajta röhögő sérültekről, nem tudom (de, tudom). Minthogy azt sem tudom, hogy Adams halála szomorúbb-e, vagy az, hogy egyáltalán léteznek ilyen emberek ezen a bolygón (de, tudom). S még, ha olyan kérdésekkel is foglalkoznának, hogy elhallgatott-e bármit az orvosi vizsgálatokon azért, hogy esélye legyen profivá válni, vagy, hogy volt-e köze doppingokhoz, most akkor is kuss kell legyen. A Fradi 22 éves hátvédje ugyanis meghalt. »Ellenség« volt, vagy csapattag, tök mindegy.

S még ha nem is nevezhetem magam fradistának, sőt focidrukkernek sem, büszke és keserűen boldog voltam, amikor láttam, hogy a városban emberek Fradi-sállal a nyakukban sétáltak.”