Aggódás

„Van az az embertípus, amelyik mindig aggódik. Ha nincs miért aggódnia, hát keres magának valamit, amiért aggódnia lehet. Most Brüsszel is tele van ezzel a különös emberfajtával.

Aggódnak a demokráciáért, aggódnak az emberi jogokért, jelentéseket készítenek, stábokkal mennek forgatni mindenféle távoli földekre, vidékekre – nálunk az utóbbi időben épp a svédek járkálnak előszeretettel, és nagy tömegben jönnek, kamerák mögött aggódva, mindenféle elnyomottakért meg kisebbségekért, összehúzott szemöldökkel vizslatnak utcákat, tereket, falvakat és városokat, bekukkantanak ide is, meg oda is, az ágy alá, a liftaknába, hátha van valami, amiért aggódhatnak. (Mivel rajongásuk tárgya az elnyomás leleplezése, ha nincs miért aggódni, hát gyártanak maguknak valami aggódnivalót.)

Az úgynevezett aggódó ember különös betegségben szenved. A vakság egy sajátos formája támadta meg a tudatát. (...)

A fentebb említett sajátos rövidlátás abban nyilvánul meg, hogy a tőle tíz kilométeren belül lévő problémákat, bajokat, nehézségeket, gondokat egyáltalán nem veszi észre. Azok mintha láthatatlanná válnának számára. Nem érik el a látóidegét. Azok mintha üvegből lennének. Még ha közvetlenül mellette történik is valami, az aggódó ember akkor sem veszi észre. Elmegy mellette. Sőt akár arrébb is tolja útjából, hogy ne zavarja a tőle sok száz kilométerre lévő aggódnivaló tanulmányozásának szertartásában.”