„A GDP kicsit, de növekedett, az infláció alacsony, az államadósság nem csökken, de nem is nő, és folyó fizetési többlet van. Ez alapján akár azt is lehetne gondolni, hogy jó irányba mennek a dolgok. A Világgazdasági Fórum (WEF) versenyképességi rangsorában mégis történelmi mélypontra zuhantunk. Ez hogy lehet?
Először is azt kell megnézni, hogy mit is mér pontosan a WEF rangsora. Nagyon egyszerűen fogalmazva azt mutatja meg, hogy melyik ország milyen körülményeket kínál a telephelyet kereső multinacionális vállalatok számára. Egy bizonyos szempontból méri a versenyképességet, sok másikból pedig nem. Ez a kép Magyarországot részben szépnek mutatja, részben pedig csúnyának. Míg gazdaságunk nyitottsága és a vállalkozásalapítás egyszerűsége szempontjából a WEF szerint jók vagyunk, addig például a magyar állam és a magyar intézményrendszer teljesítménye hosszú ideje nagyon rossz.
Tehát vannak részeredmények, de összességében mégis visszaestünk a rangsorban. Tágabban értelmezve mi a baj a magyar versenyképességgel?
Két okot említenék: egyrészt az informális viszonyok fontosságát, másrészt azt, hogy fogalmunk sincs a magyar valóságról. Az üzletben és a közszférában egyaránt igaz, hogy nem az a siker kulcsa, hogy jobban tudsz teljesíteni, hanem az, hogy jobban megbízhatsz a partnereidben, hogy kevésbé vagy kiszolgáltatva nekik. Arra kell figyelni, hogy ne csapjanak be, egy alkuban ne kapjon valaki kevesebbet. Ezért vezetőink igazából nem arra törekszenek, hogy kreatívabbak, hatékonyabbak legyenek, mert nem ebből jön a pénz, a siker.”