Valamennyi kriminológus számára közhely, hogy a halálbüntetés nem megoldás, és nem véd meg senkit az olyan elkövetőkkel szemben, amilyenek például Soroksáron gyilkoltak. Sőt, agresszívabbá és veszettebbé teszi a bűnözőket, ugyanis már nem marad vesztenivalójuk. A tragédiát követő természetes dühöt nem egy értelmetlen, mélyen immorális és barbár, továbbá nemzetközi szerződések által is tiltott követelésre kellene fókuszálni, hanem a megroppant biztonságérzetünk helyreállítására. Tetszik-nem tetszik, kriminológiai tény, hogy nem a büntetés bestialitása jelenti a visszatartó erőt, hanem az, ha egy bűncselekményt nem lehet megúszni. És nem csak gyilkosságra vagy nemi erőszakra utalok itt, hanem akár rablásra vagy lopásra.
A politikusok házainak közvetlen szomszédságán kívül ebben az országban nincs közbiztonság. A rendőrség polgárokat zaklat és trafipax-milliárdokat halmoz fel, miközben jóformán minden hétre jut valami brutális szörnyűség, meg száz és ezerszám fordulnak elő kisebb bűncselekmények, amelyek nem kapnak ugyan reflektorfényt és nyomozócsoportot, de annál inkább szolgálnak sikerélmény forrásaként a bűnözők számára. Ennek a következménye az, hogy az elkövetők egyre többször és egyre könnyedebben lépnek át minden addigi határt, ugyanis az a tapasztalat, hogy megtehetik.
A rendőrségnél nem történt meg a rendszerváltás. Egy demokrácia és egy diktatúra rendőrsége között az a különbség, hogy az előbbit a bűnözők ellen tartják, az utóbbit a társadalom ellen. Nem csupán a politikai akarat hiányzik a közbiztonság megteremtéséhez, de emberileg és szakmailag egyaránt alkalmatlan hozzá az a rendőrség, ami egyrészt velejéig korrupt, másrészt soha nem a bűnözők, hanem mindig is a társadalom ellen harcolt. Hol érdekelte őket, hogy elhordták a Sanyi bácsinak a veteményesét vagy a Teri néninek a csirkéit, ha épp lesbe lehetett állni a sebességkorlátozó tábla mögött, ki lehetett fosztani pár autóst, mondván, hogy „Láthatnám azt az egészségügyi dobozt?” vagy jól agyba-főbe lehetett verni pár futballszurkolót!