Foci-Mohács után a temetés

Én jó eredménynek tartom a magyar válogatott 3. helyét a selejtező csoportjában. Bár eredetileg is a harmadik kalapból sorsoltak minket, így papíron se előre, se hátra nem csúsztunk; valójában ez a kiemelési hely csak az elmúlt EB-selejtezők két, a mérkőzés végi hosszabbításban némi szerencsével kiharcolt győzelmének (a finnek és a svédek ellen) volt köszönhető. Ilyen jó kalapból jobb sorsolást is kaphattunk volna annál, hogy a verhetetlen Hollandia és a bivalyerős törökök mellé a negyedikből a magyar focinál jóval előrébb járó románokat kapjuk.

Nos, ilyen szempontból siker, hogy meg tudtuk tartani a harmadik helyet, sőt, ha nem vagyunk olyan balekok, hogy a zárt kapus meccsen a 94. percben kapunk egyenlítő gólt Romániától, akkor most pótselejtezhetünk. Még úgy is, hogy a sok lehangoló produkció mellett gyakorlatilag csak egy igazán jó meccsünk volt, a törökök elleni 3-1. De így is lehet bizakodni, hogy a következő, 24 csapatosra bővített (gyakorlatilag minden második ország kijut!) európai selejtezőkön könnyebb csoportban léphetünk pályára. Ilyen megközelítésből, ha Szalai Ádám hétfői kifakadását vesszük alapul, akkor akár még tapsot is kaphatott volna a válogatott, ám a bukaresti és főleg a hollandiai, történelmi szégyen (1-8) árnyával a háta mögött sok jóra nem számíthatott a társulat tegnap, amikor is Andorra ellen zárta a selejtezőket. Kint jártunk a meccsen, következik a hangulatjelentés.

Sokat sejtetett, hogy egy órával a kezdés előtt hiába vadásztunk szurkolókra, az esti kivilágításban még mindig megkapó hatalmas Puskás-stadionban a sajtósokon és a biztonsági embereken kívül alig szállingózott valaki. Mint pár kollégától megtudtuk, nem is várható nagy tumultus, mert bár az MLSZ az utolsó pillanatokban is szórta ki az ingyenes jegyeket a támogató cégeknek és elővételben elkelt vagy hatezer ticket, a törzsszurkolók a már megvásárolt belépők ellenére is távolmaradásukkal fognak tüntetni.

A büfénél sem kellett senkivel tülekedni a meccs előtti üdítőért, a büfés srác is csak azt válaszolta a remélt forgalmat firtató kérdésünkre, hogy jó forgalmat vár ma is, pont olyat, mint egy magyar bajnokin remélhetne; majd jót derülve saját poénján, hátra szólt kolléganőinek, hogy az elhozott üdítőket hagyják csak a kocsiban, nemigen kell kipakolni.

Akadtak azonban örök optimisták is: egy huszonéves egyetemista pár, Tamás és Nóri szerint tök romantikus dolog, hogy oda ülnek a szektorban, ahová akarnak, ugyanis rajtuk kívül senki nincs ott. Ráadásul Tamás még számolgatott is: „Rúgunk egy hetest, a románok ikszelnek, a hollandok nyernek, mi meg pótselejtezünk és irány a vb”. Erre kontrázta a jegyüket kezelő biztonsági ember, hogy előbb pótselejtez az eddig gólt sem rúgó Andorra, mint mi az életben. Egy másik szurkoló viszont azon poénkodott, hogy amennyien vannak a stadionban, még úgy jár, mint egy BLSZ III-as meccsen, amikor kiment megnézni a haverját, aztán beállították hamissal a csapatba, mert vele voltak ki.

Mi tagadás: a BLSZ bajnokságot idézte az andorraiak bemelegítése is: a legritkább esetben sikerült emberhez továbbítani a labdát, a kapura lövéseiket pedig rendre tapsot érdemlő mozdulattal vette le- a mentőknél álldogáló labdaszedő fiú. Aztán kicsit félősen felbukkantak a mieink is, elsőként Bogdán Ádám. Nem véletlenül tekintett szét rosszat sejtve az eddigre közel ezer fősre duzzadó szurkolókon: még a hangosbemondóból üvöltő zene se tudta elnyomni a füttyöt, amivel fogadta a közönség a hazaiakat. Közben a helyi műsorközlő is rátett egy lapáttal a temetői hangulatra, amikor kifejti, hogy egy kisfiú elveszítette az édesapját. A morbid szövegre jött döbbent csendet érzékelve aztán korrigálva kifejti, hogy csak nem találja. Dicséretet ő se kapott a lelátótól.

A fütty eztán is töretlen része maradt a rendkívül lehangoló mérkőzésnek. Különösen az Amszterdamban csodás öngólt fejelő Devecseri Szilárd volt a szurkolók kedvence: miután harmadik labdaérintése is kék mezes ellenfélhez került, majd sikerült egy sárga lapot is összeszednie értelmetlen becsúszásával, jobbnak látta, ha ezen az estén már nem kockáztatja megszerzett renoméját. Így minden, félpályánál megkapott labdát válogatotthoz méltóan passzolt hátra a közönség gúnyos tapsa és füttykoncertje kíséretében az ezen a meccsen 90. alkalommal védő és ezáltal a magyar válogatott örökrangsorában dobogóra lépő Király Gábornak.

Akinek egyébként dolga is akad a 34. percben: Andorra majdnem gólt lő a hihetetlen gyengén játszó magyaroknak (nem ez volt az egyetlen helyzetük!), mire megjegyzi az egyik borostás negyvenes a rezignáltan üldögélők közül: „Ha bemegy, esküszöm, megtapsolom és onnan nekik szurkolok”. Eddigre már a VIP-páholyban is kitör a szurkoló az egyik öltönyös úriemberből, társa felé fordulva: „Ez nem labdarúgás, ez lófasz”. Erre már odafordul az ezúttal Orbán nélkül reprezentáló teljes MLSZ vezérkar is, de a végig kínosan feszengő Csányi Sándor sem érzi szükségét, hogy cáfoljon bármit is.

A szünetben a mosdóban megy tovább a szurkolói elemzés. A kiejtése alapján Debrecen környéki fiatalember szerint „Nem való nekünk ez a sportág!”, mire a mellette brunyáló fiatal srác reagál, mondván, hogy „miért? Tök jók vagyunk: kihúztuk ikszre a félidőt, Hollandiában ilyenkor már négy volt!” Közben terjed a lelátón a hír, hogy a TV-kommentáror Knézy leoltotta Csank Jánost a közvetítésben. A mellettem ülő újságíró meg is jegyzi, hogy Knézy alighanem kereshet másik állást. Közben mások a vízilabda előnyeiről trécselnek, mivel ott aki nem úszik, az megfullad, itt meg futás nélkül is bárki válogatott lehet.

Nem sokat javult az általános letargia akkor sem, amikor az eddig ki tudja miért mellőzött Nikolics végre betalál, különösen azért, mert közben a románok is simán nyerésre állnak. Jellemző a hangulatra, hogy amikor valaki rákezdene a szurkolásra, a mellette ülő szól be neki, a lelátó másik fele pedig elnyomja füttyszóval. Ráadásul már a szokásos trianonozás se ül, arra is csak legyint mindenki. Andorra besegít még egy öngóllal, ám a közönség szimpátiája ekkor már egyértelműen az övék. A gyakorlatilag semmit nem csináló Szalai cseréjénél be is szól egy öblös hang, hogy „inkább focizott volna, mint pofázik a sajtónak”, miközben az egy szem, ám annál lelkesebb andorrai szurkolón kívül nagy taps kíséri le a vendégek cserejátékosait, akik láthatóan élvezik a hirtelen jött dicsőséget.

A szörnyű gyenge meccs végén megélénkülnek az események a pályán, a láthatóan zaklatott idegállapotban lévő magyarok többször is közel kerülnek a verekedéshez a lelkes falusi lópokróc csapat módjára időnként odavágó andorraiakkal, amit megint nem díjaz a közönség: ők focit akarnak nézni. Ráadásul a lefújás után még egy kis olaj jön a tűzre: a szerethetőséget visszaszerezni igyekvő csapat odamegy a szurkolókhoz, mire óriási fújolás a válasz.

Nem jobb a hangulat a sajtótájékoztatón sem. Miközben Koldo Alvarez szerint jó úton jár Andorra, hiszen majdnem megszerezték a magyarok ellen első góljukat a selejtezőkben, vér égő, ahogy sajnálkozva mondja az egykor a világ tetején trónoló magyar labdarúgásnak, hogy megérti a lelkivilágunkat az 1-8 után. Az ideiglenesen kinevezett és láthatóan megtört Csábi József kapitánytól megtudják az alig kérdező újságírók, hogy Egervári Sándor volt bent az öltözőben a fiúknál, de „ez a csapat már nem az a közösség, ami volt egy héttel ezelőtt is”.

És ez a fő baj valóban! Mert, ahogy az írás elején is írtam, a 3. hely önmagában elfogadható lenne, de közben ott se tartunk, mint a sorozat kezdetén. Túl azon, hogy ez újabb kudarc, hiszen 1986 óta sorozatban a 14. (!) selejtezősorozatból se tudtunk kijutni egy világversenyre, jelenleg nincs magyar válogatott sem. A gárda széthullott, a játékosok közötti viszonyt csak sejthetjük Szalai kifakadása után: bárki is lesz az új kapitány, nem lesz könnyű egyszerre visszaszerezni a szurkolók szimpátiáját és új csapatot építeni. Mert az újabb mérföldkő lenne a zuhanásban, ha a következő, szinte össznépi Európa Bajnokságra se jutnánk ki! Miközben a futballt jelenleg körülvevő általános letargiát jól szimbolizálta a tegnapi mérkőzés, amely az újabb foci-Mohácsunk után beillett egy temetésnek.