A „nyugdíjbomba” hazánkat is fenyegeti

„P.: A magyar társadalom öregszik, amely az állami nyugdíjrendszerre is nyomást helyez. Véleménye szerint milyen nyugdíjra számíthatnak az emberek a következő évtizedekben? Mikor jöhetnek ki az állami rendszerben lévő feszültségek?

H.P.: Nem tudom. A nyilvános középtávú modellezési munkák némileg megfeneklettek az elmúlt években, talán most kezd valami újraindulni az ONYF környékén. Másrészt ezek a modellek (és ezt tapasztalatból, a Nyugdíj Kerekasztal munkájából is mondom) nehezen kezelik a mostani időszakot, a válságot, a foglalkoztatás és ezen belül különösen az értelmezhető szintű járulékfizetést eredményező formális (nem szürke vagy fekete) foglalkoztatás dinamikáját, várható trendjeit. A bevételeket ezért könnyű felülbecsülni. Erre jött az utóbbi egy-két évben a kivándorlási hullám, ahol ugyan a KSH játszhat azzal, hogy a külföldön dolgozókkal is elkezdi szépíteni a foglalkoztatás számait, de abból hazai nyugdíjjárulék-befizetés nemigen lesz (más kérdés, hogy nyugdíjígérvény se, de az majd egyszer lesz könnyebbség a kasszának, míg a befizetés elmaradása most fáj). El kell ugyanakkor azt is mondani, hogy az elmúlt évek szigorításai, amelyeket még a Bajnai-kormány kezdett (13. havi elvétele, korhatár-emelés következő ciklusa, stb), és az Orbán-kormány folytatott (előrehozott nyugdíjak radikális megszüntetése, rokkantnyugdíjak megszigorítása, stb) azt is eredményezik, hogy a kiadások is lefaragásra kerültek (vagy máshol jelennek meg). Továbbá az a tény, hogy most ide folyik be közel 3 millió volt magánpénztár-tag teljes befizetése, szintén emeli a bevételeket (és elvileg emeli a jövőbeli kiadásokat, ha azok majd valóban úgy lesznek egyszer kifizetve, ahogy illene).

A feszültségek tehát folyamatosan ott vannak. A trendek pedig arra mutatnak, hogy kevésbé a nyugdíjak drasztikus visszavágása várható, mint részben a lopakodó ígérvény-csökkentés (aminek legkevésbé transzparens, és ezért a szabályozók által mindenhol preferált - továbbá jogos - eszköze a korhatár további emelkedése), részben pedig a minden más kárára a nyugdíjasok többé-kevésbé boldogan tartása. Zárásul hadd ismételjem meg a ma már közhelyszerű tényeket: ma a - már nyugdjban lévők már megállapított - nyugdíja és annak reálérték-tartása sokkalta stabilabb, mint az aktívak állása, foglalkoztatása. A nyugdíjasok csoportja nincs a társadalom legszegényebb rétegei között (ellentétben egyes szinte egészben leszakadó régiókkal, vagy a gyerekszegénységgel). Az oktatásra vagy az egészségügyre költött összegek GDP-arányosan nem is keveset csökkentek az elmúlt években, míg a nyugdíjakra nem. Így tehát részben az a kérdés, hogy mikor jön el az az idő, amikor nagyon alacsonnyá válik az állami nyugdíj. Részben pedig az, hogy belép-e valamikor egy egészséges társadalom önvédelmi, önfenntartó reflexe, miszerint a jövő generációkra, illetve az aktívak ösztönzésére mégis többet kellene szánni, mint a már inaktívak juttatásainak stabilitására. Vagy legalább a prioritásokat érdemes lenne egyszer az életben végigbeszélni.”