Az önkritika hiánya

„Mindkét oldalon külön bejáratú igazságok teremtődnek, amelyek feljogosítanak az önkritika nélküli cselekvésre. Mert a »külön bejárat« - ahogy az már lenni szokott - fontosabb magánál az igazságnál. Így lesz a gyűlölet az elkötelezettség elvehetetlen tartozéka. Aki nem képes eléggé utálni a másik oldalt, annak a saját oldala iránit hűségével van baj. A gondolkodás pedig azzal a veszéllyel jár, hogy helyet adhat a kritikának ott is, ahol a véleményvezérek már megfellebezhetetlen döntést hoztak.

Ha az elvtelen támogatók, a mindenre elszánt rajongók felelőtlen éljenzése adja meg mindkét politikai oldal kampányának alaphangját, akkor a tájékozódni akaró választópolgár csak kevés különbséget fedezhet fel az egymással szembenálló pártok stílusában. Márpedig ha a stílus riasztó, kevesebb érdeklődést kap a mondanivaló tartalma. Sajnálatos, hogy az ellenzék politikai gyűlésein is a nagyot mondás lelkesítő erejébe vetett bizalom megnyilvánulásai teremtenek kormányváltó hangulatot. Csakhogy a hangulat elmúlik, a feladat nagysága pedig egy jottányival se lesz kisebb.

Mégis az érvekkel való meggyőzés helyett az indulatok felszítása irányába indult el a kampány. A nevezetes szobor-döntés ennek a folyamatnak tagadhatatlan szimptomája. Amit semmiképpen sem lehet azzal igazolni, hogy a jobboldal már korábban is jeleskedett hasonló akciók megrendezésében. Ha valamiért, hát éppen ezért nem lett volna szabad az ellenzéknek ugyanerre az útra lépni. Csakhogy már rálépett. És ezért talán már felesleges erről beszélni. Aki mégis megteszi, könnyen a fejéhez vághatják, hogy kétségeivel az ellenzéki oldal esélyeit rontja. Mert azt gondolják, hogy ennél már nem lesz jobb és nem lesz reménytkeltőbb állapota az ellenzéki összefogásnak becézett újszülöttnek. Legfeljebb rosszabb és reménytelenebb. De csak akkor, ha nem kapunk észbe! Ha nem vesszük tudomásul, hogy az ellenzék önkritikájának hiánya sokat elvesz a kormánykoalícióval szemben megfogalmazott jogos és indokolt kritikák érvényességéből is.”