„Az a fajta »feminizmus«, amelyről most írni fogok, felbukkanása óta az erejéből mit sem vesztő, sőt az elmúlt évtized tanúsága szerint egyre nagyobb népszerűségnek örvendő jelenség. A »feminizmus« kifejezést használom, mivel ez a jelenség a társadalmi nemi különbözőségekre való női, egyfajta egyenjogúságot megcélzó reakció, de idézőjelbe teszem, mivel véleményem szerint ez a reakció – sajátos, származtatott logikája miatt – inkább kártékonyan, mint pozitívan befolyásolja a nők helyzetét. Mottóját talán így lehetne megfogalmazni: »Jó a segged, megduglak.« Ezt a mondatot nem egy suttyó macsó szájából, a fogpiszkáló mellett kiszüremkedve kell elképzelni, hanem egy jellemzően középosztálybeli, jellemzően tanult nőéből.
A közelmúltban ezt a durva macsó férfi karakterektől kölcsönzött retorikát nőknek író nőírók tömkelege alkalmazta, s úgy tűnik, ez lett a »csajos esték” vagy »csajok egymás közt” egyik különös ismertetőjegye is (pl. televíziós műsorblokkok, nőket célzó sorozatok formájában). Az e jelenség talán mintegy autentikus változataként megnevezhető »Cosmopolitan-kultúrához« képest annyi a változás, hogy már nemcsak a kimondottan fiatal, jobbára tizenéves, de a 30–40-es nők is kapcsolódtak ehhez a szexualitásról, szexuális tapasztalatokról kialakult, flegma, részletekbe menő, a másik testét eltárgyiasító beszédmódhoz. Nem a szabad szexualitás mindenkit megillető joga, ennek gyakorlása vagy a szabadon választott kifejezésmód ellen szeretnék szót emelni. A jelenség okozta aggodalmaim sokkal inkább elméleti jellegűek – ami nem jelenti azt, hogy nincs gyakorlati vonatkozásuk, pusztán hogy ezek mibenléte egy elméleti szűrőn keresztül magyarázható a legjobban.
Szepesi Nikolett nemrégiben megjelent Én, a szexmániása sok tekintetben megvilágító erejű példaként szolgálhat. A szerző nem titkoltan polgárpukkasztási céllal szókimondó, nemritkán trágár, obszcén nyelvezetet használ. De pontosan azért, mert jócskán eltúlozza az általam eddigiekben bevezetett jelenség alapvető jegyeit, és agresszióval tölti föl azokat (ami egyébként logikailag következik is a jelenségből, de erről majd később), általános benyomásom a szerző reflektáltságát sugallta. Tulajdonképpen lényegtelen, hogy Szepesi szándékosan közvetíti ezt vagy nem, a »hatalmas farkak«, »formás seggek« típusú szókapcsolatok tömkelege és a tartalmi elemek együttese – amelyben az író részben nőként, részben sportolóként megélt »szexuális vesszőfutását« meséli el – egy megalázott és (joggal) dühös elbeszélő képét vázolja föl. Ugyanaz a szándékoltan flegma stílus van jelen a szexuális élmények örömteli tapasztalataiban, mint a nem örömtelikben, vagy mint az olyan sorokban, ahol brutális edzője azzal fenyegeti, hogy »kitépi a méhét«.”