„Az áldozati állatok másként gondolkodnak az áldozatról és áldozásról, mint a nézők; de kezdettől fogva nem hagyták szóhoz jutni őket.” (Friedrich Nietzsche)
Nagy Theodosius római császár 380. február 27-én kiadott vallási rendeletében olvashatjuk a következőket: „...a többiek azonban, akiket eszteleneknek és őrülteknek ítélünk, az eretnek hitvallásuknak megfelelő gyalázatos nevet viseljék, gyülekezeteik nem nevezhetik magukat ecclesiáknak és egyelőre az isteni bosszúnak adjuk át őket, de majd, amidőn isteni sugallatból erre utasítást kapunk, magunk is gondoskodunk megbüntetésükről”. Nemsokára megjött az isteni sugallat, és a pogányokat egyre súlyosabb retorziók érték – visszavonhatatlanul megkezdődtek a kereszténység évszázadai.
Mindez abból a – talán meglepő – okból jutott eszembe, hogy a minap elolvastam Heller Ágnes Igazság a politikában című művét. Nem fogadtam meg ugyanis Schopenhauer bölcs tanácsát, aki azt mondta: „Ne olvassatok, írjatok!” Magáról a könyvről, annak tartalmáról nem mesélnék most. Tervezem ugyan, hogy elkezdek egy olvasónaplót írni, azt azonban nem szeretném egy ilyen intellektuális Csernobillal kezdeni. A könyv ugyanis csapnivaló.
Olvasás után közvetlenül felmerül az emberben, hogy hogyan adhat ki valaki ilyet a kezéből, még akkor is, ha tudjuk: a kor előrehaladása nem barátja a koherens gondolkodásnak. Hellert azonban a „budapesti iskola” – édes Istenem! – egyik legjelentősebb alakjának tartják, a Kulturkampf csataterein vitézkedő egyik briliáns hadvezérnek, akinek magvas véleményére Brüsszelben is kíváncsiak. A válasz minden marxisták elérhetetlen szerelmének, Történelem kisasszonynak szoknyája ráncaiban rejlik. Az történt ugyanis, hogy hőseink tettek róla: sohase legyenek rákényszerítve a filozófia legjellemzőbb létmódját jelentő vitára. Soha. Tekintsük hát végig az iskola történetét, az olvasói érzékenységre tekintettel természetesen csak vázlatosan.
A kezdet egybeesik az orosz megszállással. Az orosz csapatokkal tér vissza későbbi szellemi atyjuk, Lukács is, hosszú száműzetés után, amelyet a '19-ben játszott kétes szerepének köszönhetett. Ő azután a lábainál összegyűlt áhítatos hallgatóságnak a marxizmus csodájáról mesél. Erről neki autentikus tapasztalatai voltak, hiszem Moszkvában rettegve ugyan, de végignézhette, ahogyan elvtársainak egy részét ledarálják a Lubjanka pincéiben – amit lehet, hogy megérdemeltek, de nem azért kapták. Nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel, mert Heller maga meséli A bicikliző majom című művében: „Utáltam, ahogy Gyuri bácsi beszélt az ellenségeiről: amikor Kunt letartóztatták és megölték, Lukács és társai ünnepséget rendeztek, jól bevodkáztak. »Gyuri bácsi, hogyan tehettek ilyet? Hogyan lehetett egy ember halálát, pláne, hogy megölték, ünnepelni?« Lukács fölemelte az ujját: »Kutyának kutyahalál!«” Hogy mindezek után hogyan tudják azt gondolni és/vagy mondani róla mai csodálói, hogy „elkötelezetten hitt a szocialista demokráciában”, azt nem tudom. Mindenesetre ebből a Lukács katedrája tövében gyülekező társaságból lett a későbbi budapesti iskola.