Nem hiszem, hogy olyan blöffnek, mint Magyar Péter, bedőlnek az emberek

Márki-Zay Péternek se dőltek be, pedig mögötte azért volt egy csapat, ott állt az összes létező párt.

Szerencsére szinte hetente nyílnak az újabb piacok, ahol már nem kofák és álkofák, hanem ős- és kistermelők árulnak olyan terméket, amelynek az eredete nyomon követhető.
„Aztán a kofák kihaltak, és megjelentek az álkofák. Ők a magyar piac hiénái. Ha kell, babos kendőt kötnek, pruszlikot öltenek, a tájszólást is megtanulják. Náluk minden »bio«, »öko«, »háztáji«. A mélyhűtött lengyel rókagombát »hajnalban szedték az Őrségben«, az izraeli eper »mézédes magyar szamóca«, a marokkói káposzta »vecsési«, a ketreces tojás »kapirgálós tikmony«. »Meglátja lelkem, micsoda széke van ennek!« ‒ mondja a paraszt néni az óbudai piacon, amikor megveteti a hatvan forintos tojást. Odahaza látom meg rajta a 3-as számot, amely a legrosszabb tojásminőséget jelöli: az én derék nénim az Aldiban vette egy húszasért, beáztatta teavízbe, majd rám sózta némi műmájer szöveggel ‒ háromszoros áron. De még ő is jobb, mint a vietnami, kínai műkofák, akik átcímkézett lengyel zöldséget kínálnak a Vásárcsarnokban »magyar termékként«.
Szerencsére szinte hetente nyílnak az újabb piacok, ahol már nem kofák és álkofák, hanem ős- és kistermelők árulnak olyan terméket, amelynek az eredete nyomon követhető. A káptalantóti, fonyódi, tihanyi piac, a Szimpla kerti Háztáji Piac, a városszerte (például a Hegyvidéken) nyíló termelői vásárok a piackultúra új fejezetét jelentik. A kofavilág pedig elenyészett. Már csak a parlamentben él tovább kofatempó formájában. A hajdani kupecek, vigécek átadták helyüket a mai politikai kufároknak: mind alkudozik és bölcsel, nemzetről és hazáról vizionál, közben reményt akar pénzre cserélni. Az ilyeneket Szabó Dezső csak így nevezte: »kofadögök«.”