A sportriporter felelőssége

„Ha már sport: miért van az egyébként, hogy a legtöbb sportriporter nem kérdez? A játék utáni kérdések legtöbbször valahogy így hangoznak: »A meccs elején kicsit álmosan kezdtetek, de utána mintha elkaptátok volna a ritmust.« (Pont, nem kérdőjel. Lendül a mikrofon.) Na, ez az a kérdés, amire egy kicsit cinikusabb Kovács II. mindösszesen annyit felelne, hogy: »Szerintem is.« Vagy »Szerintem nem.« Vagy egyszerűen csak nézne és várna, ahogy a meccs nagyobb részében tette az ellenfél tizenhatosának környékén. Mindig ezt a választ várom/remélem az ilyen esetekben, hadd szórakozzon már egy kicsit a néző. Én nem vagyok szakértő, de úgy képzelem, hogy a riporter dolga kérdéseket feltenni. Olyan hagyományosat, kérdő hangsúllyal a végén. Érdemes figyelni, hogy 10 »kérdésből« átlagosan mennyi a valódi kérdőmondat.

Apropó, erről jut eszembe: azt az embert, aki először leírta/kimondta azt a szót, hogy »lenyilatkozta«, tegyük már fel egy jó messzire induló, légkondimentes, pótjegyes gyorsvonatra! Lenyilatkozta? Hogy az egykori gimnáziumi, jó öreg magyar tanárnőnket idézzem: »Le? Hova? A pincébe...?« Na ugye.

Arra már nem is szeretnék különösebben kitérni, hogy egyes kommentátorok mit művelnek közvetítés címén, de hogy némelyikükre nagyon ráférne némi beszéd- és légzésgyakorlat, az tuti. Vagy legalább egy Bús Balázs, aki időnként kontrollálná a teljesen indolkolatlan üvöltözésüket.”