Megérteni az István, a királyt

„Hosszasan beszélhetünk tehát arról, hogyan alakították szerepüket a színészek, a legnagyobb érdem mégis a rendezőé, Alföldi Róberté, aki színpadra lépve az este legnagyobb, álló tapsos ovációját zsebelhette be. Torokszorító, gyomorszájon vágó jeleneteket rendezett, és olyat hozott ki ebből a rockoperából, amiről talán senki sem tudta, hogy benne van. Számomra két nagyon megrázó pillanata volt az előadásnak (volt több is, de ezeket emelném ki). Ez egyik, amikor a pogány magyarok leverése után, a kereszténység térnyerésével a kereszteket vivő csuhás alakok egyszer csak elhagyták a színpadot, és az első sor elé beállva mintegy őrként tornyosultak fölénk. Fullasztóvá vált a légkör, hirtelen részesei lettünk az eseményeknek. Belekóstolhattunk milyen az, amikor sötét árnyak őrködnek felettünk, s a szabadság még csak hírből sem ismert. Ijesztő élmény volt, s egyben valahol mélyen ismerős... Végül pedig a zárójelenet. A vasszerkezetből koronát formázó díszletbe beszorították a magyarokat, István megkoronázva, megsemmisülve behátrált, majd rájuk zárult az ajtó, mint egy börtöncella rácsa. Sok minden átfutott az agyamon. S miközben csend lett, s a magyarok a rácsokra mászva próbáltak szabadulni, megszólalt a himnusz. Finoman, halkan. István egyedül, szomorúan kezdte énekelni. Ilyen még nem volt. Megrázott, hogy csak a frissen megkoronázott király szájából hallom az oly ismerős sorokat, amik ezek után a helyükre kerültek. A himnusz is olyan, mint az István, a király. Mindenki ismeri, de megérteni más. Megérteni katartikus volt. Talán erre lenne szüksége minden magyar embernek: szembenézni azzal, mi a múlt, mi a jelenlegi helyzet, s ezután tervezni a jövőt. Másként örökre a saját elképzelt nagyságunk foglyai maradunk.”