„Alföldi Róbert egy interpretáló művész, a politika barátja, aki egy bizonyos hatalmi logika mentén (nemzeti vs. liberális) gyakorlatilag bármit képes feldolgozni – úgy, hogy az a magyar nemzetet olvasó polgároknál idézzen elő pukkadást, a népszabi olvasó polgárok legnagyobb elégedettségére. Általában nem, köszi, nem kérünk az átpolitizált művészetből (amely a hatalom egyik kezéből eszik, miközben a másikba harap), de … az István a Királyt Alföldi rendezésben kifejezetten izgalmas vállalkozásként tekintettük … ami óriási hiba volt :)
A fantáziátlanságnak és az elvakultságnak fura keverékét látjuk. Megdöbbentő, hogy egy ilyen kult darabot, amely gyakorlatilag magától lemegy a színpadon, és a sztori is magától összeáll, mindössze a brutál paródia szintjén volt képes feldolgozni Alföldi. Az István a Király egy különleges darab. A '80-as évek elején, a '70-es évek néptánc mozgalmának és a Jézus Krisztus Szupersztár nyomán egyszer csak létrejött ez a különös darab. Pop volt, pop és hatásvadász. Hatásvadász és non-autentikus (amin a zenéket és a tánckoreográfiákat illeti) – mégis működött, mindenkit megmozgatott. Mindenkinek bejött. Volt, aki ezért utálta magát vagy/és a darabot (lásd e sorok írója), és megoldásként megemelte napi Jégkrémbalett adagját, de a darab ettől még nagyon is működött. Szörényi és Bródy valami eredeti dolgot álmodott és zenésített meg. Az ihletettség, az eredetiség, a játszás hamisíthatatlan állapota, amelyben e darab fogant, elvitathatatlan. (...)
Egy mai nem-nemzeti adaptációra óriási volt (lett volna) az igény. A birodalomépítés, a hatalom cinikus és alantas működése jó témák, ott vannak az eredetiben, és jó alapot képeznek. A díszlet és a látvány egyébként ezt kitűnően fel is dolgozta, a korona alakú állványzat, az állványzaton leledző uralkodó osztály teljesen rendben volt.
A probléma csupán az, hogy Alföldi nem elégedett meg a darab előadásával, hanem egy aktuálpolitikai állításhoz használta fel. Ez persze még midig lehetne tök-oké, hiszen minden előadás politikus is egyben, hiszen az aktuális valóságra reagál. Alföldi politikai állítása azonban mérhetetlenül egyszerű, és erre az egész darab, úgy ahogy van, ráment. Alföldi állítása annyi, hogy a magyarok tapló parasztok, elvakult barmok, akik fanatikus, görcsbe rándult arccal üvöltöznek, miközben a zombi kartáncosaik éljeneznek. Ez azért eléggé gáz ... mondhatni ciki.”