Életben tartjuk az Aranycsapat emlékét

„Lesz még valaha Magyarországnak aranycsapata, Jenő bácsi?

Mostanában aligha. Nagyon nehéz egy minden szempontból tökéletes társaságot összeverbuválni. A mi időnkben sem volt egyszerű, most meg pláne nem. Úgy látom, nincs meg az az akaraterő, ami a címeres mezhez elengedhetetlen. A maiak java része külföldön játszik, angol, holland, német, vagy éppen orosz bajnokságban, más-más stílusban, taktikával, és ezek nehezen passzolnak egymáshoz. Ráadásul úgy engedi el őket a klubjuk, hogy figyelmezteti, vigyázz, mi tartunk el téged. Akkor mit várhatunk el tőlük? Hogy a szívüket, lelküket beleteszik a játékba? Bárcsak tévednék, és a fiúk megcáfolnák mindezt. Én mindenesetre nagyon drukkolok nekik majd a románok ellen, ha valakiket, azokat tényleg jó lenne végre megverni.

Az ötvenes évek legendás válogatottjából már csak az 1-es és a 2-es játékos, a kapus és a jobbhátvéd él, reméljük, még sokáig lesz módunk az önök társaságát élvezni, beszélgetni. Milyen gyakran találkoznak egymással?

Egyre ritkábban. Ennek két magyarázata van, a Gyula (Grosics Gyula – a szerk.) már nem olyan egészségnek örvend, hogy száguldozzon, a másik ok pedig az, hogy én még hál' Istennek tudok száguldozni. Telefonon azért sokat beszélünk, sajnos, valóban már csak ketten vagyunk. Vigyáznunk kell magunkra és egymásra annak érdekében, hogy minél tovább fenn tudjuk tartani az Aranycsapat emlékét. Rajtunk nem múlik...