Igazából tudtam, hogy váltanom kellene országot
Ehelyett ott rohadtam szinte minden magyar tévécsatornánál.
Az ellenzékiség eleve le van járatva, illetve mindig újra és újra lejáratható és stigmatizálható.
„A fideszes és a fideszes »közszolgálati« sajtó, amelyet központilag irányítanak, természetesen jó érzékkel nevezi »Bajnai-gárdának« a Fidesz-székház elfoglalóit meg a különböző tiltakozó flash mobok szervezőit. Hiszen tudja, ha ebbe a partikuláris pozícióba tolja őket, nyert ügye van, főleg akkor, ha az általa megjelöltek kézzel-lábbal tiltakoznak a címke ellen, mivel e tiltakozás révén két legyet üthet egy csapásra. Egyfelől hiteltelenítheti a Bajnai-féle pártot, amelytől még mindig görcsösen el kell határolódni, mert hiteltelenséggel fertőz – amely hiteltelenséget végső soron mindig ez az elhatárolódás hozza létre újra és újra, mégpedig annál inkább, minél intenzívebb –; másfelől rámutathat, hogy olyan emberek akcióznak, akiknek pusztán az a bajuk, hogy nem az ő akaratuk, nem az ő érdekeik érvényesülnek – ezt jelentené az ő képzelt pártjellegű működésük. Ezért is hangsúlyozták a propagandafelelősök a tandíj kérdését, mint amely kiválóan példázza az »önző és partikuláris ügyet« – amely visszatalál a pártpolitikai működésmódhoz. E propaganda üzenete szerint a diákmozgalom ugyanaz pepitában, mint a mostani fideszes hatalomgyakorlók, azzal a különbséggel, hogy utóbbiaknak van »demokratikus« felhatalmazásuk, vagyis az ő partikuláris érdekeik kerültek többségbe, amelyek partikularitását nem is igen igyekeznek tagadni.
Ha tehát a civil mozgalom nyíltan a hatalommal szemben harcol, nyilvánvalóan csakis önös érdekeit képviseli – hangzik a kormánypárti üzenet, amely értelmezést a sajtó, »politikafogalma« miatt, öntudatlanul is megtámogatja. Azaz a kapcsolat ebben a második értelemben sokkal inkább analogikus, mint empirikus: nem képzelhető el másfajta működési mód, mint egy párté – sulykolja a szélsőjobboldali kormánypárti sajtó –, amely pedig a fent meghatározott értelemben műveli a »politikát«. Miközben a civil szervezetek az így értett politikától szeretnének elhatárolódni, nem veszik észre, hogy minden ellenzéki tevékenység strukturálisan ugyanúgy stigmatizált lesz – bármennyire tagadja is politika mivoltát –, akárki is tölti be ezt a szerepet, mindaddig, amíg a fogalmakban nem történik változás. Tévedésük pontosan abban áll, hogy azt gondolják, az ellenzékiség hitele visszanyerhető, ha maguk az ellenzékiek személyükben hitelesek vagy »tiszták«. Holott az ellenzékiség ebben a diskurzusban eleve le van járatva, illetve mindig újra és újra lejáratható és stigmatizálható.”