Mindnyájunk világbajnoksága

„Az elmúlt negyedszázadban Ausztrália háromszor, Olasz- és Spanyolország kétszer-kétszer, Kanada, Japán és Kína egyszer-egyszer lehetett a vizes-vb gazdája, mostantól következnek az oroszok, a mexikóiak, a koreaiak, majd mi. A magyarhoz mérhető nemzetgazdaságot, népességet ne is keressünk közöttük. A miniszterelnök tegnap azt is megjegyezte, a csőd szélén tántorgó, a saját lábán megállni képtelen államnak senki sem adná oda a rendezés jogát; valóban, nincs az az eszement ember, aki oda tervezné a legmeghittebb családi ünnepségét, ahol bármikor a fejére dőlhet a tető.

Ezért a minket ért tisztességgel vetekszik a felelősségünk is. A 2021-es vizes-vb-re nem szabad, nem méltó olyan vándorcirkuszba illő kötéltáncos mutatványokkal és bűvésztrükkökkel készülni, mint a 2006-os Eb-re. Amelyre nemhogy nem épült fel az akkor kormánygaranciával megtámogatott lágymányosi vizes komplexum, hanem még a jó öreg, 1926-ban átadott margitszigeti Hajós új medencéje köré is a megnyitó előestéjén telepítették a virágágyásokat. Az sem lenne baj, ha holnaptól senki sem számolgatná, hogy a Dagály fürdőre álmodott létesítmény költségéből hány defibrillátort lehetne vásárolni.

Ezt a világbajnokságot nem Orbán Viktor, nem Gyárfás Tamás, még csak nem is a magyar úszósport kapta. Közös ajándék, közös lehetőség; meg kellene próbálni közösen élni vele.”

Talán még közösen is örülhetnénk neki.