1953 Berlin – A szabadságért és az egységért

A kronstadti matrózok voltak az elsők 1921-ben. Közvetlenül utánuk jöttek a németek, 1953. június 17-én, majd a lengyelek és a magyarok 1956 októberében, aztán a csehek 1968-ban, aztán újra a lengyelek; míg végül 1989-ben Közép-Európa nemzetei végleg lerázták magukról a szovjet megszállást és a kommunizmust. A második világháború végéhez közeledve egyre egyértelműbbé vált, hogy a két szuperhatalom nem tud megegyezni Németország jövőjéről. Roosevelt Sztálin folyamatos sürgetése ellenére sem volt hajlandó a háború utáni rendezéssel kapcsolatos elképzeléseivel a harcok befejezése előtt előrukkolni. Miután sem az 1949-es berlini válság, sem az 1952-es sztálini megoldási javaslat nem oldotta fel a patthelyzetet, a német kérdés egészen 1991-ig nyitva maradt. Ez a tény ólomsúlyként nehezedett mindkét félre és a világra.

1953. március 5-én meghalt Sztálin. Halálával a Szovjetunió kettős vákuumhelyzetbe került. Meg kellett oldania az utódlást, és választ kellett találnia a bipoláris világot izgalomban tartó aktuális kérdésekre, így a német kérdésre is. Mindkét fél hozzákezdett tehát németországi befolyási övezetének a stabilizálásához. 1953 tavaszán Nyugat-Németország csatlakozott az Európai Védelmi Közösséghez (EDC), amit a kivándorlók számának ugrásszerű emelkedése miatt amúgy is nagy nyomás alatt álló Kelet-Németország nem hagyhatott figyelmen kívül. Míg ugyanis 1951-ben 166 ezren hagyták el az NDK-t, addig 1952-ben már 16 ezerrel többen, és számuk 1953 első fél évében 225 ezerre nőtt. Félő volt, hogy a lábukkal szavazó német polgárok ezen a módon számolják fel az NDK-t. Hogy ez az ijedtség nem volt alaptalan, az ma már egyértelmű. 1961 és 1989 között fallal osztották ketté Berlint, miközben az NDK nyugati határát is hermetikusan lezárták. Amikor a magyarok lebontották a vasfüggönyt és átengedték a szabadságra vágyó keletnémeteket, megkezdődött a visszaszámlálás az NDK felett. Amikor '89 antikommunista forradalma lebontotta a berlini falat, véget ért az NDK, egyesülhetett Németország és Európa.

1952 közepétől Walter Ulbricht és a SED élén álló elvtársak kénytelenek voltak szigorításokat bevezetni a német-német határon, és ezzel egy időben felgyorsítani a szocializmus bevezetését. Kezdetét vette a kolhozosítás, a termelőeszközök, gyárak, üzemek, kisvállalatok állami tulajdonba vétele. Titokban megkezdődött az NDK hadseregének fejlesztése is. A SED megszüntette a keletnémet tartományokat és létrehozta az új, központosított NDK-t. A német polgárok ellenállását brutálisan letörték. Figyelmen kívül hagyták, hogy addigra a szocialista táboron belül máshol is pattanásig feszült a helyzet. Május 3-án sztrájkba léptek Plovdiv és Kaskovo munkásai, június 1-én pedig Pilzenben vonultak a kommunista rendszer ellen tiltakozók az utcára. „Éljen a szabad Európa! Éljen Eisenhower! Halál a kommunistákra!” – skandálták. Két napon keresztül övék volt a város, amit csak a rendkívüli állapotot és statáriumot bevezető hadsereg tudott visszafoglalni. Az új szovjet vezetés lassítást javasolt az NDK-nak. A magyar pártvezetőket június 13-án Moszkvába rendelték, ahol már nemcsak a „hibák” kijavításáról intézkedtek, hanem Rákosi menesztéséről és Nagy Imre miniszterelnöki kinevezéséről is döntöttek. A tárgyalások során Molotov nyomatékosította, hogy az általuk képviselt „új irány” mindenkire nézve kötelező, mert a felmerült problémák az összes népi demokráciákban azonosak.

Ulbricht és Grotewohl azonban nem értettek a szóból. A SED kijelentette, hogy a szocializmus bevezetése az NDK alapvető feladata, aminek során számolni kell az osztályharc élesedésével, és a munkásságnak fel kell vennie a harcot az ellene fellépő ellenséges erőkkel. Annak ellenére, hogy Malenkov Rákosit a túlzott hadikiadások és a túl nagy hadsereg fenntartása miatt is elmarasztalta, Ulbrichték a fegyverkezés és a nehézipari fejlesztések költségeinek fedezése érdekében elhatározták, hogy megemelik a normákat az iparban.

Június 16-án ezért néhány száz építőmunkás vonult a Kelet-Berlini Sztálin sugárútra a minisztériumok elé a normaemelés visszavonását követelve. Fellépésük szikraként hatott. A berliniek ezrei csatlakoztak hozzájuk. A kormány lemondását, egységes Berlint és szabad választásokat követeltek. Szovjet zászlókat égettek. Mintegy 650 helyre átterjedt a tiltakozás. 66 üzem sztrájkba lépett. 140 párt és állami intézményt foglaltak el, 1400 elítéltet szabadítottak ki a börtönökből. A rendszer az összeomlás szélére került, a Politikai Bizottság tagjai a szovjet hadsereg főparancsnokságára menekültek. A megszálló erők kivételes állapotot hirdettek, a Vörös Hadsereg tankjai ellepték a várost és leverték a felkelést. Több mint 50 embert megöltek, 13 ezernél többet börtönöztek be, és minimum 1600 főt ítéltek el. Június 17-én a SED kezéből kis híján kicsúszott a hatalom, ezért ennek a napnak az emléke örökre bevésődött az NDK-s funkcionáriusok agyába. De a német nép is újratanulta a megszálló Vörös Hadsereg jelenlétéből következő tanulságokat. Természetesen ezúttal is, mint három évvel később, '56 esetében is, a kommunista propaganda „fasiszta provokációról” beszélt, amelyért az „imperializmus ügynökei” okolhatóak.

A berlini forradalom mindkét szuperhatalom számára kínos kudarc volt. A Szovjetunió számára azért, mert a megszálló Vörös Hadsereget kellett bevetnie a német munkásokkal szemben a szocialista rendszer és a Szovjetunió uralmának fenntartása érdekében. Mindez hirtelen láttatni engedte az utódlási gondokkal küzdő szovjetek sebezhetőségét és rendszerük labilitását; és magával hozta a német kérdés rendezésében legjobban elköteleződő és a sztálini örökséggel elsőként szembeforduló Berija bukását. Az USA a konfliktus alatt még reagálni sem volt képes, egyrészt mert mire a CIA berlini központjának jelentése a washingtoni döntéshozók elé került, már okafogyottá is vált, másrészt mert, nem igazán volt mit mondaniuk.

A nyugati közvélemény szinte egyáltalán nem reagált. Talán, mert még mindig nagyon közeliek voltak a háborús élmények, és még maguk sem tudták, hogy hogyan is viszonyuljanak a németek szabadságvágyához és ahhoz, hogy nemzeti egységet kívánnak. Nem voltak biztosak benne, hogy a demokráciát és önrendelkezést hirdető, a szabadságot mindenek feletti értéknek feltüntető ideológiájuk a legyőzött németekre is vonatkozik. A nyugati közvélemény a nehéz és kínos dilemma feloldása helyett átadta magát a Rosenberg házaspár 1953. június 19-i kivégzése feletti felháborodásának, amit a szovjet propaganda már évek óta az amerikai „fasizmus” próbaperévé stilizált fel, és amelynek ürügyén országokon átívelő Amerika-ellenes tömegmozgalmakat szervezett.

Az a tény, hogy a vasfüggönyön túli totálisan egyenirányított és ellenőrzött médiában az 1953. június 17-i berlini kommunistaellenes felkelésről hallgattak, és évtizedeken keresztül eltagadták jelentőségét, természetes volt. A kommunista diktatúrában a hatalom nem terhelte a népet lényegtelen információkkal, a többi testvéri országgal kapcsolatban is csak alaposan megszűrt információkat csöpögtetett, leginkább csak a teljesen érdektelen hivatalos propagandaszólamok jutottak el egymáshoz. Ez az információhiány magyarázza, hogy az 1953-as berlini tanulságok ellenére miért volt három évvel később a magyar nép tele illúziókkal a Nyugat és az USA irányába.

A nyugati baloldal számára elég feladatnak bizonyult 1956 után a magyar szabadságharc és forradalom utáni kármentés, ezért továbbra is hallgatott 1953 Berlinjéről. És ez a hallgatás igencsak megfelelt a hetvenes évtized enyhülési és Ostpolitik-céljainak. Akkor a Nyugatnak és különösen az NSZK-t irányító szociáldemokrata politikusoknak mindennél fontosabb volt, hogy ne okozzanak kellemetlenséget a keletnémet elvtársaknak. A nyolcvanas évektől, amikortól a pénzközpontú szemlélet uralkodott el a nyugati világon, és ezzel párhuzamosan a politikáról a gazdasági okokra helyeződött át a hangsúly, 1953. június 17-ét is megpróbálták a bérkérdés körüli ellentétről szóló tiltakozássá lefokozni.

A baloldal, Németországban és máshol is, a mai napig nem volt képes teljesen elszakadni a marxizmustól, ami szerint a nép államával, a szocialista forradalommal, illetve a proletárdiktatúrával szemben nem törhet ki forradalom, legfeljebb az imperialisták által szított ellenforradalom. Ezért nem tudnak és nem is akarnak mit kezdeni az 1953. június 17-ének elemi erejű antikommunista, a német egységet követelő népmozgalmával. Ezért ítélték oly hosszú időn keresztül elhallgatásra, ezért bagatellizálják el még ma is. Pedig büszkének kellene lenniük rá.

Mi azok vagyunk. Ahogy 1956-ra, 1968-ra, és a Szolidaritás mozgalomra is. És persze mindenekelőtt 1989-re, „a csodák évére”, amelynek eredményeként mind visszanyertük a függetlenségünket és a szabadságunkat.